POLONYI ERZSÉBET MAGDOLNA:

LILA ÁLMOK

 

Lila álmok ne hagyjatok

még lenni tenni kéne

deres éveimből

végtelenbe érve

lenni tenni adni szórni

szívem minden kincsét

lelkem lila bársonyszírmát

szelek szórják hintsék

s boldog őszen égő szemmel

lássam szerteszórtan

lettem éltem  adtam hagytam

érezzék, hogy voltam.

 

 

 

 

 

Fekete István: Nádas

"Aludtál-e már nádtető alatt,
láttad-e ott, hogy kel fel a nap?
Hallgattad-e szélben, hogy zsong a nád,
ha megérinti a virradat?
Ugye nem láttad? Nem láttál semmit?
Se nádirigót, se kócsagot,
s a vadrécék kéktükrű szárnyát,
se víz mélyén rengő csillagot?
Raktál-e tüzet tavalyi nádból?
Füstje simogatta arcodat,
ha felkel a hold, és a lidércfény
táncol a tündöklőég alatt?"

 

Dsida Jenő: Zúg az ősz szél

Könnyelmű, bolondos fajta vagyunk.
De októberben nagyon félünk.
Sápadt az arcunk, fátylas a szemünk
s begyújtjuk a lobogó nagy tüzet.

 

Áprily Lajos: Ajánlás

Ne haragudj. A rét deres volt,
a havasok nagyon lilák
s az erdő óriás vörös folt,
ne haragudj: nem volt virág.

 

gr.czegei Wass Albert:

A bujdosó imája

Uram, ki fönt az égben lakozol a fényességben,

gyújtsd föl szent tüzedet az emberek szívében.

Az emberek agyára áraszd el bölcsességed.

Értsék meg valahára mi végből van az élet.

Arasznyi kis idő csak, mely ajtódig vezet.

De előre csak a jó visz, a gonosz vissza vet.

Legyen megint az ember képedre alkotott!

Utálja meg már egyszer mit maga alkotott.

Romlandó kincsekért ne törje magát senki.

Igyekezzék helyettök jobb kincseket szerezni.

Jó tettek nyugalmát. Derűt és békességet.

Mit el nem fúj az orkán s rontó tűz meg nem éget.

Gőgből és gyűlöletből mindent, mit föltalált:

vedd ki Uram kezéből a keserű pohárt.

Rémségek éjszakáját váltsad föl virradatra.

Az emberi világot szebbre és igazabbra.

Hogy törvények közt az első a szeretet legyen.

Üljön jóindulat a kormányszékeken.

Az igazság előtt hajoljon meg a fegyver

s élhessen szabadon e földön minden ember.

És legyen egy akol. És egy legyen a pásztor.

Növelj pásztorbotot virágzó rózsafából.

S ha mindeneket szépen elrendeztél ekképpen:

a népek közt, Uram nekem is van egy népem.

Ha érdemét kegyednek a szenvedéssel méred,

úgy egynek sincsen annyi szent jussa, mint e népnek.

Mások bűnéért is őt verte ostorod.

Sok súlyos nagy keresztet szó nélkül hordozott.

Legjobb fiait vitte mindég a Golgotára

s jótettének soha, csak bűnének volt ára.

Uram, adj békességet a Kárpátok között!

Sehol még földet annyi könny s vér nem öntözött.

Sehol még annyi színes nagy álom nem fakadt

s árvábbak prófétáid sehol sem voltanak.

Sehol annyi virág és sehol annyi bánat.

Szeresd jobban, Uram, az én szegény hazámat!

Bár megtagadta tőlem a békét s kenyeret:

engem sújtasz, Uram, amikor őt vered.

Mert népem. Fajtám. Vérem! Fájdalma bennem ég!

Szánd meg Uram Isten Attila nemzetét.

Adj békés aratást sok vérvetés nyomán.

Nyugodjék meg kezed gondverte otthonán.

S ha áldásod e földön elért kicsinyt, nagyot:

jussak eszedbe én is, ki bujdosó vagyok.

A Kárpátok alatt, ahol apáim éltek,

rendelj ki nekem is egy csöndes menedéket.

Csak akkora legyen, hogy elférjek én s a béke.

Nézzen az ablakom patakra, fára, rétre.

Kenyér mellé naponta jusson egy szál virág

s láthassam, amint Téged dicsér egy új világ...

Uram, ki fönt az égben lakozol fényességben,

hallgasd meg kegyesen, hallgasd meg könyörgésem.

 

 

 

Wass Albert:

  ÜZENET HAZA

 

  Üzenem az otthoni hegyeknek:

  a csillagok járása változó.

  És törvényei vannak a szeleknek,

  esőnek, hónak, fellegeknek,

  és nincs ború, örökkévaló.

  A víz szalad, a kő marad,

  a kő marad...

 

 

  Üzenem a földnek: csak teremjen,

  ha sáska is rágja le vetését,

  ha vakond túrja is gyökeret.

  A világ fölött őrködik a Rend,

  s nem vész magja a nemes gabonának,

  de híre sem lesz egykor a csalánnak.

  A víz szalad, a kő marad,

  a kő marad...

 

  Üzenem az erdőnek: ne féljen,

  ha csattog is a baltások hada.

  Mert erősebb a baltánál a fa,

  s a vérző csonkból virradó tavaszon,

  Újra erdő sarjad győzedelmesen.

  S még mindig lesznek fák, mikor a rozsda

  a gyilkos vasat rég felfalta már

  s a sújtó kéz is szent jóvátétellel

  hasznos anyaggá vált a föld alatt...

  A víz szalad, a kő marad,

  a kő marad...

 

 

  Üzenem a háznak, mely fölnevelt:

  ha egyenlővé teszik is a földdel,

  nemzedéknek őrváltásain

  jönnek majd újra boldog építők,

  és kiássák a fundamentumot,

  s az erkölcs ősi hófehér kövére

  emelnek falat, tetőt, templomot.

 

  Jön ezer új Kőmíves Kelemen,

  ki nem habarccsal és nem embervérrel

  köti meg a békesség falát,

  de szentelt vízzel és búzakenyérrel,

  és épít régi kőből új hazát.

  Üzenem a háznak, mely fölnevelt:

  a fundamentum Istentől való,

  és IstentőI való az akarat,

  mely újra építi a falakat.

  A víz szalad, de a kõ marad,

  a kő marad...

 

  És üzenem volt barátaimnak,

  kik megtagadják ma nevemet:

  ha fordul egyet újra a kerék,

  én akkor barátjuk leszek,

  és nem lesz bosszú, gyűlölet, harag.

  Kezet nyújtunk egymásnak, és megyünk,

  és leszünk Egy Cél és Egy Akarat:

  a víz szalad, de a kő marad,

  a kő marad...

 

  És üzenem mindenkinek,

  testvérnek, rokonnak, idegennek,

  gonosznak, jónak,

  hűségesnek és alávalónak,

  annak, akit a fájás űz, és annak 

  kinek kezéhez vércsöppek tapadnak:

  vigyázzatok és imádkozzatok!

  Valahol fenn a magas ég alatt

  mozdulnak már lassan a csillagok,

  s a víz szalad, és csak a kő marad,

  a kő marad...

 

  Maradnak igazak és jók,

  a tiszták és békességesek,

  erdők, hegyek, tanok és emberek.

  Jól gondolja meg, ki mit cselekszik!

 

  Likasztják már fönn az égben a rostát,

  s a csillagok tengelyét olajozzák

  szorgalmas angyalok.

  És lészen csillagfordulás megint,

  és miként hirdeti a Biblia:

  megméretik az embernek fia,

  s ki mint vetett, azonképpen arat,

  mert elfut a víz, és csak a kő marad,

  de a kő marad.

 

Prohászka Ottokár

Kő az úton

 

Gondolod, kerül életed útjába
Egyetlen gátló kő is hiába?
Lehet otromba, lehet kicsike,
Hidd el, ahol van, ott kell lennie.

De nem azért, hogy visszatartson téged,
S lohassza kedved, merészséged.
Jóságos kéz utadba azért tette,
Hogy te megállj mellette.

Nézd meg a követ, aztán kezdj el
Beszélgetni róla Isteneddel.
Őt kérdezd meg, milyen üzenetet
Küld azzal az akadállyal neked.

S ha lelked Istennel találkozott,
Utadban minden kő áldást hozott.

 

Zelk Zoltán: A három nyúl

Egyszer régen, nagyon régen,
zúgó erdő közepében,
három nyulak összegyűltek,
selyemfűre települtek,
ottan se ültek sokáig,
talán csak egy fél óráig,
amikor felkerekedtek,
hogy már végre hazamennek,
egy szarka felettük szállott,
s fölkiáltott: "Mit csináltok?
Mit csináltok, három nyulak?
Úgy ültök ott, mint az urak..."
- Úgy, úgy bizony, mint az urak
felelték a három nyulak.
- Ezután már urak leszünk,
ebédre rókahúst eszünk!
Nem fogjuk az időt lopni,
most indulunk rókafogni!
Csacsi szarka, nem elhitte?
Röpült is már, a hírt vitte,
s buta róka is elhitte.
De hát hogyne hitte volna,
akármilyen ravasz róka,
mert a szarka így kiáltott:
"Egy jegenye fölött szállok,
mikor lenézek a földre,
három nyulak ülnek körbe.
Összebújva tanácskoznak...
Jaj, mekkora nyulak voltak!
Jaj, mekkora fejük, szájuk,
a medve egér hozzájuk!
Hát még miről beszélgettek?
Hogy eztán csak rókát esznek..."
Ennek a fele se móka!
Szedte is lábát a róka.
Futott ki az erdőszélre,
csak mielőbb odaérne!
Hát amint ott futott, szaladt,
szemben vele farkas haladt:
- Szaladj te is, komám farkas,
jaj, mit láttam, ide hallgass!
Az erdő közepén jártam,
most is borsódzik a hátam,
sosem láttam ilyen szörnyet,
- ottan ültek három szörnyek!
Három nyúl volt, és akkora,
fél méter is volt egy foga!
Hát még miről beszélgettek?
Hogy eztán csak farkast esznek...

No hiszen egyéb se kellett,
a farkas is futni kezdett,
a rókával versenyt futott,
majdnem az orrára bukott!
Addig futott, amíg szembe
nem jött vele egy nagy medve;
a medve így szólongatta:
"Hova szaladsz, farkas koma?"
- Medve komám, ne is kérdjed,
szaladj, ha kedves az élted!
Erdő közepében jártam,
jaj, mit láttam,
jaj, mit láttam!
Három nyulak ottan ültek
éppen ebédre készültek.
Akkora volt foguk, szájuk
kis egérke vagy hozzájuk!
Hát még miről beszélgettek
Hogy eztán csak medvét esznek!
Egyébre se volt már kedve
szaladni kezdett a medve.
Elöl róka, hátul medve,
közbül a farkas lihegve.
Így szaladtak erdőszélre,
szomszéd erdő közepébe.
Szaporán szedték a lábuk,
szellő se érjen utánuk...
Amíg futottak lihegve,
egy vadász jött velük szembe
Nézi is őket nevetve:
együtt szalad róka, medve...
"No hiszen csak ne nevessél,
vigyázz, nehogy bajba essél!
Szaladj inkább te is erre!" -
kiáltott rája a medve.
"Az erdőben három szörnyek,
puska sem öli meg őket.
Három nyulak, de akkorák,
nem láttál még ilyen csodát!"
Szedte lábát a vadász is;
eldobta a puskáját is.
Ijedtében megfogadta,
most az egyszer érjen haza,
csak ne falják föl a szörnyek,
sohase vadászik többet...
Ezalatt a nyusziházban,
fűszálakból vetett ágyban
három nyuszi aludt szépen,
összebújva békességben...

 

 

Sík Sándor

A legszebb művészet

A legszebb művészet tudod mi,
Derült szívvel megöregedni.
Pihenni, hol tenni vágyol,
Szó nélkül tűrni, ha van, ki vádol.

Várnai Zseni: ANYÁM AZ ŐSZBEN

Oly kicsire zsugorították az évek,
meggörnyesztették a szenvedések,
a háta hajlott, a szeme árkos,
s mint a fa kérge, arca ráncos.

Pompázó szépnek sohse láttam,
csak munkában, kopott ruhában,
remegni értünk, sírni, félni,
én nem láttam az anyámat élni.

Mint dús gyümölcsfa, megszedetten
áll ő kopárra szüretelten
a késő őszben, s földre hajlik,
panaszló hangja alig hallik.

Gyümölcsei már mind leértek,
magában néz elé a télnek,
a hosszú télnek, elmúlásnak,
lassan a földberoskadásnak.

Deres fejét az ősz belengi,
látom őt lassan ködbeveszni,
belehullni az öröklétbe,
időtlen, nagy végtelenségbe.

Termő porából élet érik,
aranyszíve a napban fénylik,
így él majd ő gyümölcsben, fában,
elmúlhatatlan anyaságban.

 

Simon István: Mirza

Ahogy első gazdája hívta,
mi is csak így becéztük: Mirza.
Sejtelmünk se volt, mit jelent a szó,
mit magával hozott a kiscsikó,
mikor egy tavaszi vásár után
udvarunkba vezette apám.

Mirza, Mirza... mint rejtelmes talány
csendült a szó nagyanya ajakán.
Sehogy se akart békülni vele,
aztán ráhagyta: ,,Egye a fene
ezt a bolondos, furcsa szót."
S így hívta ő is a kiscsikót,

kinek deszkából tákolt kaloda
volt istállónkban külön otthona.
Nappal persze ficánkolt nagyon,
játszott a tyúkokkal az udvaron.
Nyihított, dobbantott, majd megszaladt,
űzte a bugó szarvasbogarat.

Nagyanyát leste: ölbe fát ha vitt,
hát elkísérte a konyhába is.
Meglátta és kiáltott sikítva:
"Hej, de megijesztettél, te Mirza!"
S ráveregetve a kampós nyakra,
kockacukorral kicsalogatta.

Vasárnap, ha ballagott misére,
lányok között a csikó kisérte.
Kert alól, ha paprikát hozott,
mögötte Mirza ugrándozott
s selymes füvön, petrencék között,
így szerzett nagyanyának örömöt.

Örömöt, kedvet... Aztán egy napon
ebédnél így szólt apám: eladom,
sok az adó, lassan a sírba visz,
és télire majd kell a csizma is.
Ült némán a megrémült család,
mindenki letette a kanalát.

S kinek neve talány maradt, titok,
elvezették a kedves kiscsikót.
Áthajolva a pudvás kapufán,
nézte a távozót még nagyanyám,
és halkan suttogta, szepegte sírva,
mint legszebb szót a földön: Mirza, Mirza.

 

 

 

 

Egy 17 éves diák írta
Ifj. Lechner Rezső

Az én hajóm......

Az én álom -hajóm nem onnan való.
Álom-hajóm nem nálatok tanyázik,
Amit ti imádtok:a cifra házig
Soh'sem merészkedik az álom -hajó.

Nem vágyott még arannyal ékes partra,
Bíboros világát nem cseréli meg,
S még ti az Életet veszve élitek,
Övé :halhatatlan birodalma.

Soha nem adom el az én hajómat.
Helyet nem szorítok a gaz valónak,
Bár tarka lován büszkén felém üget.

Ha kínálnak érte bársonyt, aranyat,
Hideg nyugalmat a nyirkos hant alatt,
Én szemükbe vágom Júdás-pénzüket.......

1924. IV. 06. Diószeg-Pozsony.

Simonyi Imre - Ha jössz, szívem

 

Ha jössz, szívem, – a réten át gyere,
aztán fordulj a nyárfasor fele,
aztán (felém-lejtésű hajlamon)
ereszkedj le a szelíd hajlaton.

Nézd, nem a domb, a kétely meredek -
Ám azon túl már földközel lebeg
az ég – egünk – s a küzdelmes világ:
vásznába törli izzadt homlokát.

Hát arról jöjj – hol ábránd és való
játékekével egybeszántható,
s telekkönyvezettek a mániák…
Ha jössz, szívem, a rozsvetésen át

gyere. – Tudod, ahol a gyalogút
talpunk alól az árokba gurult,
és egyirányú ösztönöd alatt
megnyílt a szerteágazó tudat

benned. S alázuhantál. – Ámde én
fennakadtam egy szilvaág hegyén,
s azóta nyársán – immár nélküled –
forgat az özvegyült önkívület

madárijesztőként. – Lásd, az vagyok. –
Gyűjtsd kosaradba a kendermagot
(a hiányodban elpergett időt),
és szórd elém egy éhes délelőtt:

hadd szemelgessem – jó ízed – hívem.
Ha még egyszer jössz, így gyere szívem.
Meg úgy, hogy mard belém magad erős
foggal – : rögeszmébe az eszelős –

meg úgy, hogy fojtogass olyan puhán,
mint egy nyárvégi lusta délután –
s egy véraláfutásos alkonyon
úgy jöjj, mint az utolsó alkalom –

meg úgy, mint a suhogó sejtelem,
de ön- és közveszélyes éjjelen.
Ha jössz szívem, a réten át gyere,
aztán fordulj a nyárfasor fele,

ám onnét oldódj az időbe át:
terjedj, mint a százados babonák
… s én elhiszlek. – S zúdulj, mint vadvizek
e mosdatlan világra. – Szelídebb

sodrással pedig áradj énfelém,
áradj, mint a jóillatú remény,
mint a nyárfaerdő lehellete:
ha jössz, szívem. De meztelen gyere.

 

 

 

Szabó Lőrinc:
Lóci óriás lesz

Veszekedtem a kisfiammal,
mint törpével egy óriás:
- Lóci ne kalapáld a bútort!
Lóci, hova mégy, mit csinálsz?
Jössz le rögtön a gázresóról?
Ide az ollót! Nem szabad!
Rettenetes, megint ledobta
az erkélyről a mozsarat!

Hiába szidtam, fenyegettem,
nem is hederített reám;
lépcsőnek használta a könyves
polcokat egész délután,
a kaktusz bimbait lenyírta
és felboncolta a babát.
Most nagyobb vagyok, mint te! - mondta
s az asztal tetejére állt.

Nem birtam vele, tönkrenyúzott,
de azért tetszett a kicsi,
s végül, hogy megrakni ne kelljen,
leültem hozzá játszani.
Leguggoltam s az óriásból
negyedórára törpe lett.
(mi lenne, gondoltam, ha mindig
lent volnál, ahol a gyerek?)

És ahogy én lekuporodtam,
úgy kelt fel rögtön a világ:
tornyok jártak-keltek köröttem
és minden láb volt, csupa láb,
és megnőtt a magas, a messze,
és csak a padló volt enyém,
mint nyomorult kis rab mozogtam
a szoba börtönfenekén.

És ijesztő volt odalentről,
hogy olyan nagyok a nagyok,
hogy mindent tudnak és erősek
s én gyönge és kicsi vagyok.
Minden lenézett, megalázott,
és hórihorgas vágy emelt
- föl! föl! - mint az első hajóst, ki
az egek felé szárnyra kelt.

És lassan elfutott a méreg,
hogy mégse szállok, nem növök;
feszengtem, mint kis észre sem vett
bomba a nagy falak között;
tenni akartam, bosszut állni,
megmutatni, hogy mit tudok.
Negyedóra - és már gyülöltem
mindenkit, aki elnyomott.

Gyülöltem, óh hogy meggyülöltem!...
És ekkor zsupsz, egy pillanat:
Lóci lerántotta az abroszt
s már iszkolt, tudva, hogy kikap.
Felugrottam: Te kölyök! - Aztán:
No, ne félj - mondtam csenedesen.
S magasra emeltem szegénykét,
hogy nagy, hogy óriás legyen.

Nyakó Zita
Kisfiamnak

Csak telik az idő,
s te egyre okosabb vagy,
szemedben ott ragyog az élet,
mindenhol nyomot hagy.
Lépteid mentén kivirágzik a táj,
érintésed nyomán
elmúlik minden ami fáj.
És csak telik az idő,
s te vagy a legfontosabb nekem,
ha rám nevetsz, ha átölelsz,
veled együtt dobban a szívem.
Kicsiny ujjaid nyomán, minden újraéled,
benned virágzik, fejlődik,
minden ami számomra az élet.
És csak telik az idő,
és még jobban féltelek,
és még a széltől is óvlak,
és még jobban szeretlek .

 

Áprily Lajos:
SZONETT

Ez még nem ősz. A táncoló sugárban,
Mely e mosolygó hervadáson reszket
Bearanyozva sírhantot, keresztet,
Ó, annyi élet, annyi ifjuság van.

Úgy érzi lelkem: lüktet itt a nyár még
E fénypompától tündöklő szinekben,
Csak haldokolva, egyre csöndesebben -
És én is mintha még csókokra várnék.

És holnap, holnap minden ködbe vész el,
A nyárvarázs, mely itt él még a tájon,
Mint ijedt nymphák, rebben szerte-széjjel.

Szívemre száll a csöndes őszi álom,
S az ősz esője néma könnyezéssel
Siratja el szerelmem, ifjuságom.

 

 

Szádecky-Kardoss György

Nincs idő!

Szoktál-e néha meg-megállni,

És néhány percre megcsodálni

A zöld mezőt, a sok virágot,

Az ezerszínű, szép világot,

A dús erdőt, a zúgó fákat,

A csillagfényes éjszakákat,

A völgy ölét, a hegytetőt?

Nem, neked erre nincs időd!

Szoktál-e néha simogatni,

Sajgó sebekre enyhet adni,

A hulló könnyeket letörölni,

 Más boldogságán is örülni,

 Meghallgatni, akinek ajka

Bánatra nyílik és panaszra,

 Vigasztalni a szenvedőt?

Nem neked, erre nincs időd!

 S ha est borul a késő mára,

Készülni kell a számadásra,

Mérlegre tenni egész életed,

Tettél-e jót, láttál-e szépet,

És nincs más vágyad csupán ennyi:

 Nem rohanni, csak ember lenni,

Hiszen már látod a temetőt!

De most már késő!...Nincs időd!

 

Reményik Sándor:
Kegyelem

Először sírsz.
Azután átkozódsz.
Aztán imádkozol.
Aztán megfeszíted
Körömszakadtig maradék-erőd.
Akarsz, eget ostromló akarattal –
S a lehetetlenség konok falán
Zúzod véresre koponyád.
Azután elalélsz.
S ha újra eszmélsz, mindent újra kezdesz.
Utoljára is tompa kábulattal,
Szótalanul, gondolattalanul
Mondod magadnak: mindegy, mindhiába:
A bűn, a betegség, a nyomorúság,
A mindennapi szörnyű szürkeség
Tömlöcéből nincsen, nincsen menekvés!
S akkor – magától – megnyílik az ég,
Mely nem tárult ki átokra, imára,
Erő, akarat, kétségbeesés,
Bűnbánat – hasztalanul ostromolták.

Akkor megnyílik magától az ég,
S egy pici csillag sétál szembe véled,
S olyan közel jön, szépen mosolyogva,
Hogy azt hiszed: a tenyeredbe hull.

Akkor – magától – szűnik a vihar,
Akkor – magától – minden elcsitul,
Akkor – magától – éled a remény.
Álomfáidnak minden aranyágán
Csak úgy magától – friss gyümölcs terem.

Ez a magától: ez a Kegyelem.

 

Szabó Lőrinc

Kilátón Budapest fölött

Száz szemem nyílik: Nézd! a város!
Ott lent! Mily szép, mily óriás!
Hogy szétcsap! Fölcsap a hegyekre!
Ház, palota, ház, s ujra ház!
Házak, ház-tenger. Kertek, villák.
Hány ezer? Tíz? Húsz? Nem tudom.
Lehet, hogy harminc. Gyönyörű kép…
S hirtelen elszomorodom.

Harmincezer ház. A hazám!

De nem látom benne magamat.
A hazám? Az imént kiáltott,
s most elnémúl a gondolat,
mintha szégyelne megszületni,
bujkál a perc kínja mögött:
No, költő, még mindig a másé,
a másoké az örömöd?

No, híres, szól a keserű gúny,
te minek a gazdája vagy?
Azt hitted, érsz valamit, és hogy
szolgáltad az országodat!
Húsz esztendeje dolgozol már
s érted a mesterségedet,
de hol a föld, a talpalattnyi,
a kunyhó, amely a tied?

Húsz év alatt mire jutottál?
Mondhatod, ha épp jólesik,
hogy itt is, ott is már szivekbe
fogóznak a gyökereid,
álmodhatsz, hogy a szellem így-úgy,
sőt, hogy… De nézz csak oda, le:
ott a valóság és ahhoz nincs
közöd egy árva tégla se!

Megbuktál, költő. Lásd be végre,
akinek valamije van,
az mind különb, fontosabb nálad!
tehetségesebb! biztosan!
szükségesebb, mind!… Műveidről
ez az igazi kritika…
Sóhajtok… Szörnyű az igazság,
de szörnyűbb bennem a hiba,

– mert már ásítok a sirámra…
Ej, gondolom, lesz, ami lesz,
ha el tudom mondani, jó s rossz
nekem egyformán érdekes:
legyek bár vendég a hazámban
és koldus a föld kerekén,
a szépnek, amit láttam, így is
örök gazdája vagyok én.

 

Petőfi Sándor  

Szerelmesvers

 

Tudod midőn először ültünk
E tó fölött e fák alatt?
Röpül a gyors idő fölöttünk,
Azóta két év elhaladt.

Ily ősz volt akkor is, ily szép
Mosolygó őszi délután,
Szelid fuvalmak így rezgették
A sárga lombokat a fán.

Így tükrözé vissza a tónak
Vize a tiszta kék eget,
Így ringatózott ama csónak
Ábrándosan a viz felett.

De akkor még csak gondolatban
élveztem a menyországomat,
Mert akkor még nem csókolhattam,
Mint mostan édes ajkadat.

Két éve annak...sokat elvitt
Az idő tőllem azalatt,
De nem panaszlok, mert amennyit
Elvitt, sokkal többet hozott.

Téged hozott meg nekem, téged
reményim fényes gyöngysora,
Kiért az örök üdvösséget
Ezerszer adnám én oda.

Maradjunk még itt, légy mellettem...
Hol úgy busúltam egykoron,
Hagyj engem itt most elmerengenem
Végtelen boldodságomon!

 

 

Ady Endre 

Szeretném, ha szeretnének

Sem utódja, sem boldog őse,
Sem rokona, sem ismerőse
Nem vagyok senkinek,
Nem vagyok senkinek.

Vagyok, mint minden ember: fenség,
Észak-fok, titok, idegenség,
Lidérces, messze fény,
Lidérces, messze fény.

De, jaj, nem tudok így maradni,
Szeretném magam megmutatni,
Hogy látva lássanak,
Hogy látva lássanak.

Ezért minden: önkínzás, ének:
Szeretném, hogyha szeretnének
S lennék valakié,
Lennék valakié.

 

Radnóti Miklós

Két karodban

Két karodban ringatózom
csöndesen.
Két karomban ringatózol
csöndesen.
Két karodban gyermek vagyok,
hallgatag.
Két karomban gyermek vagy te,
hallgatlak.
Két karoddal átölelsz te,
ha félek.
Két karommal átölellek
s nem félek.
Két karodban nem ijeszt majd
a halál nagy
csöndje sem.
Két karodban a halálon,
mint egy álmon
átesem.

 

Sztyepan Scsipacsov:

Tévedsz,ha azt hiszed...

 

Békássy Ferenc:

Megnyugvás

Kristály kristályra hullva megpihen,
Száz szél sodorta eddig odafenn,
"Oh csendbe lenni, megpihenni jó!"
A fagyos éj nyugalma végtelen,
S formátlan az enyhe takaró.

 

József Attila :  Óda

 

Itt ülök csillámló sziklafalon.
Az ifju nyár
könnyű szellője, mint egy kedves
vacsora melege, száll.
Szoktatom szívemet a csendhez.
Nem oly nehéz -
idesereglik, ami tovatűnt,
a fej lehajlik és lecsüng
a kéz.

Nézem a hegyek sörényét -
homlokod fényét
villantja minden levél.
Az úton senki, senki,
látom, hogy meglebbenti
szoknyád a szél.
És a törékeny lombok alatt
látom előrebiccenni hajad,
megrezzenni lágy emlőidet és
- amint elfut a Szinva-patak -
ím újra látom, hogy fakad
a kerek fehér köveken,
fogaidon a tündér nevetés.

Óh mennyire szeretlek téged,
ki szóra bírtad egyaránt
a szív legmélyebb üregeiben
cseleit szövő, fondor magányt
s a mindenséget.
Ki mint vízesés önnön robajától,
elválsz tőlem és halkan futsz tova,
míg én, életem csúcsai közt, a távol
közelében, zengem, sikoltom,
verődve földön és égbolton,
hogy szeretlek, te édes mostoha!

Szeretlek, mint anyját a gyermek,
mint mélyüket a hallgatag vermek,
szeretlek, mint a fényt a termek,
mint lángot a lélek, test a nyugalmat!
Szeretlek, mint élni szeretnek
halandók, amíg meg nem halnak.

Minden mosolyod, mozdulatod, szavad,
őrzöm, mint hulló tárgyakat a föld.
Elmémbe, mint a fémbe a savak,
ösztöneimmel belemartalak,
te kedves, szép alak,
lényed ott minden lényeget kitölt.

A pillanatok zörögve elvonulnak,
de te némán ülsz fülemben.
Csillagok gyúlnak és lehullnak,
de te megálltál szememben.
Ízed, miként a barlangban a csend,
számban kihűlve leng
s a vizes poháron kezed,
rajta a finom erezet,
föl-földereng.

Óh, hát miféle anyag vagyok én,
hogy pillantásod metsz és alakít?
Miféle lélek és miféle fény
s ámulatra méltó tünemény,
hogy bejárhatom a semmiség ködén
termékeny tested lankás tájait?

S mint megnyílt értelembe az ige,
alászállhatok rejtelmeibe!...

Vérköreid, miként a rózsabokrok,
reszketnek szüntelen.
Viszik az örök áramot, hogy
orcádon nyíljon ki a szerelem
s méhednek áldott gyümölcse legyen.
Gyomrod érzékeny talaját
a sok gyökerecske át meg át
hímezi, finom fonalát
csomóba szőve, bontva bogját -
hogy nedűid sejtje gyűjtse sok raját
s lombos tüdőd szép cserjéi saját
dicsőségüket susogják!

Az örök anyag boldogan halad
benned a belek alagútjain
és gazdag életet nyer a salak
a buzgó vesék forró kútjain!

Hullámzó dombok emelkednek,
csillagképek rezegnek benned,
tavak mozdulnak, munkálnak gyárak,
sürög millió élő állat,
bogár,
hinár,
a kegyetlenség és a jóság;
nap süt, homályló északi fény borong -
tartalmaidban ott bolyong
az öntudatlan örökkévalóság.

Mint alvadt vérdarabok,
úgy hullnak eléd
ezek a szavak.
A lét dadog,
csak a törvény a tiszta beszéd.
De szorgos szerveim, kik újjászülnek
napról napra, már fölkészülnek,
hogy elnémuljanak.

De addig mind kiált -
Kit két ezer millió embernek
sokaságából kiszemelnek,
te egyetlen, te lágy
bölcső, erős sír, eleven ágy,
fogadj magadba!...

(Milyen magas e hajnali ég!
Seregek csillognak érceiben.
Bántja szemem a nagy fényesség.
El vagyok veszve, azt hiszem.
Hallom, amint fölöttem csattog,
ver a szivem.)

(Mellékdal)

(Visz a vonat, megyek utánad,
talán ma még meg is talállak,
talán kihűl e lángoló arc,
talán csendesen meg is szólalsz:

Csobog a langyos víz, fürödj meg!
Ime a kendő, törülközz meg!
Sül a hús, enyhítse étvágyad!
Ahol én fekszem, az az ágyad.)

 

 

 Várnai Zseni:
Csodák csodája

 
Tavasszal mindig arra gondolok,
hogy a fűszálak milyen boldogok:
újjászületnek, és a bogarak,
azok is mindig újra zsonganak,
a madárdal is mindig ugyanaz,
újjáteremti őket a tavasz.
A tél nekik csak álom, semmi más,
minden tavasz csodás megújhodás,
a fajta él, s örökre megmarad,
a föld őrzi az életmagvakat,
s a nap kikelti, minden újra él:
fű, fa, virág, bogár és falevél.
 
Ha bölcsebb lennék, mint milyen vagyok,
innám a fényt, ameddig rámragyog,
a nap felé fordítnám arcomat,
s feledném minden búmat, harcomat,
élném időmet, amíg élhetem,
hiszen csupán egy perc az életem.
Az, ami volt, már elmúlt, már nem él,
hol volt, hol nem volt, elvitte a szél,
s a holnapom? Azt meg kell érni még,
csillag mécsem ki tudja meddig ég?!
de most, de most e tündöklő sugár
még rámragyog, s ölel az illatár!
 
Bár volna rá szavam vagy hangjegyem,
hogy éreztessem, ahogy érezem
ez illatot, e fényt, e nagy zenét,
e tavaszi varázslat ihletét,
mely mindig új és mindig ugyanaz:
csodák csodája: létezés… tavasz!

 

Ne hidd, ne hidd, ami igaz,
Ami kegyetlen, ami gaz,
Mi ocsmány és alávaló
Ne hidd, ne hidd, ami való.

 

 

 

Juhász Gyula: Karácsony felé

 

"Szép Tündérország támad föl szívemben
Ilyenkor decemberben.
A szeretetnek csillagára nézek,
Megszáll egy titkos, gyönyörű igézet,
Ilyenkor decemberben.

...Bizalmas szívvel járom a világot,
S amit az élet vágott,
Beheggesztem a sebet a szívemben,
És hiszek újra égi szeretetben,
Ilyenkor decemberben.

...És valahol csak kétkedő beszédet
Hallok, szomorúan nézek,
A kis Jézuska itt van a közelben,
Legyünk hát jobbak, s higgyünk rendületlen,
S ne csak így decemberben."

 

 

Ady Endre 

Meg akarlak tartani

 

Őrjít ez a csókos valóság,
Ez a nagy beteljesülés,
Ez a megadás, ez a jóság.

Öledbe hullva, sírva, vágyva
Könyörgök hozzád, asszonyom:
Űzz, kergess ki az éjszakába.

Mikor legtüzesebb az ajkam,
Akkor fagyjon meg a tied,
Taposs és rúgj kacagva rajtam.

Hóhérok az eleven vágyak,
Átok a legszebb jelen is:
Elhagylak, mert nagyon kivánlak.

Testedet, a kéjekre gyúltat,
Hadd lássam mindig hóditón,
Illatos vánkosán a multnak.

Meg akarlak tartani téged,
Ezért választom őrödül
A megszépítő messzeséget.

Maradjon meg az én nagy álmom
Egy asszonyról, aki szeret
S akire én örökre vágyom.

 

 

Szabó Lőrinc Csigabiga

Napos mohán
melegszik a
botszemü kis
csigabiga;
korán kibujt
s most vár, pihen,
fél és örül,
mint a szivem,
nem tudva:itt
van-e a tél
vagy új tavaszt
hoz már a szél;
nem tudja még,
mi a világ:
ibolya, vagy
csak hóvirág?

 

Csorba Piroska : A gyermekkor

NADÁNYI ZOLTÁN

 

A két szemed szeretett legtovább

A két szemed szeretett legtovább,
Be furcsa szerelem.
A szád már néma volt, de a szemed,
az még beszélt velem.

A kezed már hideg volt, jéghideg,
nem is adtál kezet,
de a szemed még megsimogatott,
nálam feledkezett.

És lándzsákat tűztél magad köré
hideg testőrökül,
de a szemed még rám leselkedett
a zord lándzsák mögül.

És ellebegtél és csak a hegyes
lándzsák maradtak ott,
de a szemed még egyszer visszanézett
és mindent megadott.

A két szemed szeretett legtovább
még mostan is szeret.
Még éjszakánként zöldes csillaga
kigyúl ágyam felett.

 

 Te már seholse vagy

 

A kezedet már nem adod,
a szádat nem adod,
és a ruhámon nem hagyod
az édes illatod.

Álmomban is, jaj, mindig oly
hideg vagy, csupa fagy.
Már elhagytál álmomban is.
Te már seholse vagy.

És egy sírdomb, egy hamvveder,
még annyi se maradt.
Te már seholse vagy, se föld
színén, se föld alatt.

Csak nézek és találgatom,
hol az én kedvesem.
Álmomban, ébren egyre csak
keresem, keresem.

mert megvan ő, tudom, tudom,
csak elmaradt, de hol?
És addig, addig keresem,
én se vagyok sehol.

 

 

Csak addig menj haza..

 

Csak addig menj haza, amíg haza várnak,

Amíg örülni tudsz a suttogó fáknak,

Amíg könnyes szemmel várnak haza téged,

Amíg nem kopognak üresen a léptek...

 

Csak addig menj haza, amíg haza mehetsz,

Amíg neked suttognak a hazai szelek.

Hajad felborzolják, ruhád alá kapnak,

Nem engednek tovább, vissza - vissza tartanak!

 

Két karod kitárva - ahogy a szél is neki fut a fáknak -

Vállára borulhatsz az édesanyádnak!

Elmondhatod neki a JÓT, de a rosszat el Ne MONDD!

Ne tetézd azzal nagy kazlát a gondnak!

 

S ha majd az a ház már nem vár haza téged,

Mikor üresen kopognak a léptek,

Amikor a nyárfa sem súgja, hogy várnak,

Akkor is majd vissza, haza visz a vágyad...

 

Amíg azt a kaput sarkig tárják érted,

Amíg nem kopognak üresen a léptek,

Csak addig menj haza, amíg haza várnak,

Míg vállára borulhatsz az... ÉDESANYÁDNAK !

 

 

 

Szabó Lőrinc

Ima a gyermekekért

Fák, csillagok, állatok és kövek
szeressétek a gyermekeimet.

Ha messze voltak tőlem, azalatt
eddig is rátok bíztam sorsukat.

Énhozzám mindig csak jók voltatok,
szeressétek őket, ha meghalok.

Tél, tavasz, nyár, ősz, folyók, ligetek,
szeressétek a gyermekeimet.

Te, homokos, köves, aszfaltos út,
vezesd okosan a lányt, a fiút.

Csókold helyettem, szél, az arcukat,
fű, kő, légy párna a fejük alatt.

Kínáld őket gyümölccsel, almafa,
tanítsd őket csillagos éjszaka.

Tanítsd, melengesd te is, drága nap,
csempészd zsebükbe titkos aranyad.

S ti mind, élő és holt anyagok,
tanítsátok őket, felhők, sasok,

Vad villámok, jó hangyák, kis csigák,
vigyázz reájuk, hatalmas világ.

Az ember gonosz, benne nem bízom,
De tűz, víz, ég, s föld igaz rokonom.

Igaz rokon, hozzátok fordulok,
tűz, víz, ég s föld leszek, ha meghalok;

Tűz, víz, ég és föld s minden istenek:
szeressétek, akiket szeretek.

 

 

Mécs László

A királyfi három bánata

 

Amikor születtem, nem jeleztek nagyot
messiás-mutató különös csillagok,
csak az anyám tudta, hogy királyfi vagyok.
A többiek láttak egy síró porontyot,
de anyám úgy rakta rám a pólyarongyot,
mintha babusgatná a szép napkorongot.
Maga adta nékem édessége teljét,
úgy ajándékozta anyasága tejét,
hogy egyszer földnek bennem kedve teljék.
Isten tudja, honnan, palástot kerített,
aranyos palástot vállamra terített,
fejem fölé égszín mosolygást derített.
Ma is úgy foltozza ingemet, ruhámat,
ma is úgy szolgál ki, főzi vacsorámat,
mint királyi ember királyi urának.
Amerre én jártam, kövek énekeltek,
mert az édesanyám izent a köveknek,
szíve ment előttem előre követnek.
Amíg Ő van, vígan élném a világom,
nem hiányzik nekem semmi a világon,
három bánat teszi boldogtalanságom.
Az egyik bánatom: mért nem tudja látni
egymást a sok ember, a sok-sok királyfi,
úgy, ahogy az anyjuk tudja őket látni?
A másik bánatom: hogyha Ő majd holtan
fekszik a föld alatt virággá foszoltan,
senki se tudja majd, hogy királyfi voltam.
Hogyha minden csillag csupa gyémánt volna,
minden tavaszi rügy legtisztább gyöngy volna:
kamatnak is kevés, nagyon kevés volna.
Hogyha minden folyó lelkemen átfolyna
s ezer hála-malom csak zsoltárt mormolna,
az én köszönetem így is kevés volna.
Hogyha a föld minden szín mézét átadom,
az ő édességét meg nem hálálhatom,
ez az én bánatom, harmadik bánatom.

 

 

 

 

 

Vörösmarty Mihály

Szép Ilonka
  ------------------------------

               1

  A vadász ül hosszu méla lesben,
  Vár felajzott nyílra gyors vadat,
  S mind fölebb és mindig fényesebben
  A serény nap dél felé mutat;
  Hasztalan vár; Vértes belsejében
  Nyugszik a vad hűs forrás tövében.

  A vadász még lesben ül sokáig,
  Alkonyattól vár szerencsejelt:
  Vár feszülten a nap áldoztáig,
  S ím a várt szerencse megjelent:
  Ah, de nem vad, könnyü kis pillangó,
  S szép sugár lány, röpteként csapongó.

  "Tarka lepke, szép arany pillangó!
  Lepj meg engem, szállj rám, kis madár;
  Vagy vezess el, merre vagy szállandó,
  Ahol a nap nyúgodóba jár."
  Szól s iramlik, s mint az őz futása,
  Könnyü s játszi a lány illanása.

  "Istenemre!" szóla felszökelve
  A vadász: "ez már királyi vad!"
  És legottan, minden mást feledve,
  Hévvel a lány nyomdokán halad.
  Ő a lányért, lány a pillangóért,
  Versenyeznek tündér kedvtelésért.

  "Megvagy!" így szól a leány örömmel,
  Elfogván a szállongó lepét;
  "Megvagy!" így szól a vadász gyönyörrel
  A leányra nyújtva jobb kezét;
  S rezzent kézből kis pillangó elszáll;
  A leány rab szép szem sugaránál.

               2

  Áll-e még az ősz Peterdi háza?
  Él-e még a régi harc fia?
  Áll a  ház még, bár fogy gazdagsága,
  S telt pohárnál űl az ősz maga.
  A sugár lány körben és a vendég;
  Lángszemében csábító varázs ég.

  S Hunyadiért, a kidőlt dicsőért,
  A kupák már felvillantanak,
  Ősz vezére s a hon nagy nevéért
  A vén bajnok könnyei hulltanak;
  Most könyűi; vére hajdanában
  Bőven omlott Nándor ostromában.

  "Húnyt vezérem ifju szép sugára"
  Szól az ősz most "éljen a király!"
  A vadásznak vér tolúl arcára
  S még kupája illetetlen áll.
  "Illetetlen mért hagyod kupádat?
  Fogd fel, gyermek és kövesd apádat.

  Mert apád én kétszer is lehetnék,
  És ha ittam, az nincs cenkekért;
  Talpig ember, akit én említék,
  Nem gyaláz meg ő oly hősi vért!"
  S illetődve s méltóság szemében,
  Kél az ifju, tölt pohár kezében:

  "Éljen hát a hős vezér magzatja,
  Addig éljen, míg a honnak él!
  De szakadjon élte pillanatja,
  Melyben attól elpártolni kél;
  Egy király se inkább, mint hitetlen:
  Nyűg a népen a rossz s tehetetlen."

  S mind zajosban, mindig hevesebben
  Víg beszéd közt a gyors óra ment.
  A leányka híven és hivebben
  Bámulá a lelkes idegent.
  "Vajh ki ő, és merre van hazája?"
  Gondolá, de nem mondotta szája.

  "Téged is, te erdők szép virága,
  Üdvözülve tisztel e pohár!
  Hozzon isten egykor fel Budába,
  Ősz apáddal a vadász elvár;
  Fenn lakozva a magas Budában
  Leltek engem Mátyás udvarában."

  Szól s bucsúzik a vadász, rivalva
  Inti őt a kürthang: menni kell.
  Semmi szóra, semmi bíztatásra
  Nem maradhat vendéglőivel.
  "Emlékezzél visszatérni hozzánk,
  Jó vadász, ha meg nem látogatnánk."

  Mond szerényen szép Ilonka, állván
  A kis csarnok végső lépcsején,
  S homlokán az ifju megcsókolván,
  Útnak indul a hold éjjelén.
  S csendes a ház, ah de nincs nyugalma:
  Fölveré azt szerelem hatalma.

               3

  Föl Peterdi s bájos unokája
  Látogatni mentenek Budát;
  Minden lépten nő az agg csodája,
  Mert sok újat meglepetve lát.
  A leányka titkon édes óra
  Jövetén vár szép találkozóra.

  S van tolongás s új öröm Budában:
  Győzelemből várják a királyt,
  Aki Bécset vívó haragában
  Vérbosszút a rossz szomszédon állt.
  Vágyva néz sok hű szem ellenébe:
  Nem vidul még szép Ilonka képe.

  "Hol van ő, a nyájas ösmeretlen?
  Mily szerencse fordúlt életén?
  Honn-e, vagy tán messze költözötten
  Jár az őzek hűvös rejtekén?"
  Kérdi titkon aggó gondolattal,
  S arca majd ég, majd szinében elhal.

  S felrobognak hadvész ülte képpel
  Újlaki s a megbékült Garák.
  S a király jő, fölség érzetével
  Környékezvén őt a hős apák,
  Ősz Peterdi ösmer vendégére,
  A király az: "Áldás életére!"

  "Fény nevére, áldás életére!"
  Fenn kiáltja minden hű ajak;
  Százszorozva vissza zeng nevére
  A hegy és völgy és a zárt falak.
  Haloványan hófehér szobornál
  Szép Ilonka némán és merőn áll.

  "A vadászhoz Mátyás udvarában,
  Szép leánykám, elmenjünk-e hát?
  Jobb nekünk a Vértes vadonában,
  Kis tanyánk ott nyúgodalmat ád."
  Szól az ősz jól sejtő fájdalommal,
  S a bús pár megy gond-sujtotta nyommal.

  És ha láttál szépen nőtt virágot
  Elhajolni belső baj miatt:
  Úgy hajolt el, félvén a világot,
  Szép Ilonka titkos bú alatt.
  Társasága lángzó érzemények,
  Kínos emlék, és kihalt remények.

  A rövid, de gyötrő élet elfolyt,
  Szép Ilonka hervadt sír felé;
  Hervadása liliomhullás volt:
  Ártatlanság képe s bánaté.
  A király jön s áll a puszta házban:
  Ők nyugosznak örökös hazában.

 

 

PETŐFI SÁNDOR

SZEPTEMBER VÉGÉN

Még nyílnak a völgyben a kerti virágok,
Még zöldel a nyárfa az ablak előtt,
De látod amottan a téli világot?
Már hó takará el a bérci tetőt.
Még ifju szivemben a lángsugarú nyár
S még benne virít az egész kikelet,
De íme sötét hajam őszbe vegyűl már,
A tél dere már megüté fejemet.

Elhull a virág, eliramlik az élet...
Űlj, hitvesem, űlj az ölembe ide!
Ki most fejedet kebelemre tevéd le,
Holnap nem omolsz-e sirom fölibe?
Oh mondd: ha előbb halok el, tetemimre
Könnyezve borítasz-e szemfödelet?
S rábírhat-e majdan egy ifju szerelme,
Hogy elhagyod érte az én nevemet?

Ha eldobod egykor az özvegyi fátyolt,
Fejfámra sötét lobogóul akaszd,
Én feljövök érte a síri világból
Az éj közepén, s oda leviszem azt,
Letörleni véle könyűimet érted,
Ki könnyeden elfeledéd hivedet,
S e szív sebeit bekötözni, ki téged
Még akkor is, ott is, örökre szeret!

 

FÜSTBEMENT TERV

Egész uton - hazafelé -
Azon gondolkodám:
Miként fogom szólítani
Rég nem látott anyám?

Mit mondok majd először is
Kedvest, szépet neki?
Midőn, mely bölcsőm ringatá,
A kart terjeszti ki.

S jutott eszembe számtalan
Szebbnél-szebb gondolat,
Mig állni látszék az idő,
Bár a szekér szaladt.

S a kis szobába toppanék...
Röpűlt felém anyám...
S én csüggtem ajkán... szótlanúl...
Mint a gyümölcs a fán.

 

NEMZETI DAL

Talpra magyar, hí a haza!
Itt az idő, most vagy soha!
Rabok legyünk, vagy szabadok?
Ez a kérdés, válasszatok! -
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!

Rabok voltunk mostanáig,
Kárhozottak ősapáink,
Kik szabadon éltek-haltak,
Szolgaföldben nem nyughatnak.
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!

Sehonnai bitang ember,
Ki most, ha kell, halni nem mer,
Kinek drágább rongy élete,
Mint a haza becsülete.
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!

Fényesebb a láncnál a kard,
Jobban ékesíti a kart,
És mi mégis láncot hordunk!
Ide veled, régi kardunk!
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!

A magyar név megint szép lesz,
Méltó régi nagy hiréhez;
Mit rákentek a századok,
Lemossuk a gyalázatot!
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!

Hol sírjaink domborulnak,
Unokáink leborulnak,
És áldó imádság mellett
Mondják el szent neveinket.
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!

TÁVOLBÓL

 

TOMPA MIHÁLY

TÁVOLBÓL

A kislak áll a nagy Duna mentében

dallamára

 

 

ARANY JÁNOS

Szondi két apródja

 

Felhõbe hanyatlott a drégeli rom,
Rá visszasüt a nap, ádáz tusa napja;
Szemközt vele nyájas, szép zöld hegy-orom,
Tetején lobogós hadi kopja.

Két ifiu térdel, kezökben a lant,
A kopja tövén, mintha volna feszûlet.
Zsibongva hadával a völgyben alant
Ali gyõzelem-ünnepet ûlet.

,Mért nem jön a Szondi két dalnoka, mért?
Bülbül-szavu rózsák két mennyei bokra?
Hadd fûzne dalokból gyöngysorba füzért,
Odaillőt egy huri nyakra!’

„Ott zöldel az ormó, fenn zöldel a hant
Zászlós kopiával a gyaur basa sírján:
Ott térdel a gyöngypár, kezében a lant,
És pengeti, pengeti, sírván:”

...S hogy feljöve Márton, az oroszi pap,
Kevély üzenettel a bõsz Ali küldte:
Add meg kegyelemre, jó Szondi, magad!
Meg nem marad itt anyaszülte.

„Szép úrfiak! immár e puszta halom,
E kopja tövén nincs mér’ zengeni többet:
Jertek velem, ottlenn áll nagy vigalom,
Odalenn vár mézizü sörbet. -”

Mondjad neki, Márton, im ezt felelem:
Kegyelmet uradtól nem vár soha Szondi,
Jézusa kezében kész a kegyelem:
Egyenest oda fog folyamodni.

„Serbet, füge, pálma, sok déli gyümölcs,
Mit csak terem a nagy szultán birodalma,
Jó illatu fûszer, és drága kenõcs...
Ali gyõzelem-ünnepe van ma!”

Hadd zúgjon az álgyu! pogány Ali mond,
És pattog a bomba, és röpked a gránát;
Minden tüzes ördög népet, falat ont:
Töri Drégel sziklai várát.

„Szép úrfiak! a nap nyugvóra hajolt,
Immár födi vállát bíborszinü kaftán,
Szél zendül az erdõn, - ott leskel a hold:
Idekinn hideg éj sziszeg aztán!”

A vár piacára ezüstöt, aranyt,
Sok nagybecsü marhát máglyába kihordat;
Harcos paripái nyihognak alant:
Szügyeikben tõrt keze forgat.

„Aztán - no, hisz úgy volt! aztán elesett!
Zászlós kopiával hõs Ali temette;
Itt nyugszik a halmon, - rövid az eset -;
Zengjétek Alit ma helyette!”

Két dalnoka is volt, két árva fiú:
Öltözteti cifrán bársonyba puhába:
Nem hagyta cselédit - ezért öli bú -
Vele halni meg, ócska ruhába’!

„S küldött Alihoz... Ali dús, Ali jó;
Lány-arcotok’ a nap meg nem süti nála;
Sátrában alusztok, a széltül is ó:
Fiaim, hozzá köt a hála!”

Hogy vítt ezerekkel! hogy vítt egyedûl!
Mint bástya, feszült meg romlott torony alján:
Jó kardja elõtt a had rendre ledûl,
Kelevéze ragyog vala balján.

„Rusztem maga volt õ!... s hogy harcola még,
Bár álgyugolyótul megtört ina, térde!
Én láttam e harcot!... Azonban elég:
Ali majd haragunni fog érte.”

Mint hulla a hulla! veszett a pogány,
Kõ módra befolyván a hegy menedékét:
Õ álla halála vérmosta fokán,
Diadallal várta be végét.

„Eh! vége mikor lesz? kifogytok-e már
Dícséretibõl az otromba gyaurnak?
Eb a hite kölykei! vesszeje vár
És börtöne kész Ali úrnak.”

Apadjon el a szem, mely célba vevé,
Száradjon el a kar, mely õt lefejezte;
Irgalmad, oh Isten, ne légyen övé,
Ki miatt lõn ily kora veszte!

 

A welszi bárdok

Edward király, angol király
Léptet fakó lován:
Hadd látom, úgymond, mennyit ér
A velszi tartomány.

Van-e ott folyó és földje jó?
Legelőin fű kövér?
Használt-e a megöntözés:
A pártos honfivér?

S a nép, az istenadta nép,
Ha oly boldog-e rajt’
Mint akarom, s mint a barom,
Melyet igába hajt?

Felség! valóban koronád
Legszebb gyémántja Velsz:
Földet, folyót, legelni jót,
Hegy-völgyet benne lelsz.

S a nép, az istenadta nép
Oly boldog rajta, Sire!
Kunyhói mind hallgatva, mint
Megannyi puszta sir.

Edward király, angol király
Léptet fakó lován:
Körötte csend amerre ment,
És néma tartomány.

Montgomery a vár neve,
Hol aznap este szállt;
Montgomery, a vár ura,
Vendégli a királyt.

Vadat és halat, s mi jó falat
Szem-szájnak ingere,
Sürgő csoport, száz szolga hord,
Hogy nézni is tereh;

S mind, amiket e szép sziget
Ételt-italt terem;
S mind, ami bor pezsegve forr
Túl messzi tengeren.

Ti urak, ti urak! hát senkisem
Koccint értem pohárt?
Ti urak, ti urak!… ti velsz ebek!
Ne éljen Eduárd?

Vadat és halat, s mi az ég alatt
Szem-szájnak kellemes,
Azt látok én: de ördög itt
Belül minden nemes.

Ti urak, ti urak, hitvány ebek!
Ne éljen Eduárd?
Hol van, ki zengje tetteim —
Elő egy velszi bárd!

Egymásra néz a sok vitéz,
A vendég velsz urak;
Orcáikon, mint félelem,
Sápadt el a harag.

Szó bennszakad, hang fennakad,
Lehellet megszegik. —
Ajtó megől fehér galamb,
Ősz bárd emelkedik.

Itt van, király, ki tetteidet
Elzengi, mond az agg;
S fegyver csörög, haló hörög
Amint húrjába csap.

„Fegyver csörög, haló hörög,
A nap vértóba száll,
Vérszagra gyűl az éji vad:
Te tetted ezt, király!

Levágva népünk ezrei,
Halomba, mint kereszt,
Hogy sírva tallóz aki él:
Király, te tetted ezt!”

Máglyára! el! igen kemény —
Parancsol Eduárd —
Ha! lágyabb ének kell nekünk;
S belép egy ifju bárd.

„Ah! lágyan kél az esti szél
Milford-öböl felé;
Szüzek siralma, özvegyek
Panasza nyög belé.

Ne szülj rabot, te szűz! anya
Ne szoptass csecsemőt!…”
S int a király. S elérte még
A máglyára menőt.

De vakmerőn s hivatlanúl
Előáll harmadik;
Kobzán a dal magára vall,
Ez íge hallatik:

„Elhullt csatában a derék —
No halld meg, Eduárd:
Neved ki diccsel ejtené,
Nem él oly velszi bárd.

Emléke sír a lanton még —
No halld meg Eduárd:
Átok fejedre minden dal,
Melyet zeng velszi bárd.”

Meglátom én! — S parancsot ád
Király rettenetest:
Máglyára, ki ellenszegűl,
Minden velsz énekest!

Szolgái szét száguldanak,
Ország-szerin, tova.
Montgomeryben így esett
A híres lakoma. —

S Edward király, angol király
Vágtat fakó lován;
Körötte ég földszint az ég:
A velszi tartomány.

Ötszáz, bizony, dalolva ment
Lángsírba velszi bárd:
De egy se birta mondani
Hogy: éljen Eduárd. —

Ha, ha! mi zúg?… mi éji dal
London utcáin ez?
Felköttetem a lord-majort,
Ha bosszant bármi nesz!

Áll néma csend; légy szárnya bent,
Se künn, nem hallatik:
„Fejére szól, ki szót emel!
Király nem alhatik.”

Ha, ha! elő síp, dob, zene!
Harsogjon harsona:
Fülembe zúgja átkait
A velszi lakoma…

De túl zenén, túl síp-dobon,
Riadó kürtön át:
Ötszáz énekli hangosan
A vértanúk dalát.

 

 

CSALÁDI KÖR
             

Este van, este van: kiki nyúgalomba!
Feketén bólingat az eperfa lombja,
Zúg az éji bogár, nekimegy a falnak,
Nagyot koppan akkor, azután elhallgat.
Mintha lába kelne valamennyi rögnek,
Lomha földi békák szanaszét görögnek,
Csapong a denevér az ereszt sodorván,
Rikoltoz a bagoly csonka, régi tornyán.

Udvaron fehérlik szőre egy tehénnek:
A gazdasszony épen az imént fejé meg;
Csendesen kérődzik, igen jámbor fajta,
Pedig éhes borja nagyokat döf rajta.
Ballag egy cica is - bogarászni restel -
Óvakodva lépked hosszan elnyult testtel,
Meg-megáll, körűlnéz: most kapja, hirtelen
Egy iramodással a pitvarba terem.

Nyitva áll az ajtó; a tüzelő fénye
Oly hivogatólag süt ki a sövényre.
Ajtó előtt hasal egy kiszolgált kutya,
Küszöbre a lábát, erre állát nyujtja.
Benn a háziasszony elszűri a tejet,
Kérő kis fiának enged inni egyet;
Aztán elvegyűl a gyermektársaságba,
Mint csillagok közé nyájas hold világa.

Egy eladó lyány a tűzre venyigét rak:
Ő a legnagyobb s szebb... a hajnali csillag.
Vasalót tüzesít: új ruhája készen,
Csak vasalás híja,... s reggel ünnep lészen.
Körűl az apróság, vidám mese mellett,
Zörgős héju borsót, vagy babot szemelget,
Héjából időnként tűzre tesznek sokat:
Az világítja meg gömbölyű arcukat.

A legkisebb fiú kenyeret kér s majszol;
Üszköt csóvál néha: tűzkigyókat rajzol.
Olvas a nagyobbik nem ügyelve másra:
E fiúból pap lesz, akárki meglássa!
Legalább így szokta mondani az apjok,
Noha a fiú nem imádságon kapkod:
Jobban kedveli a verseket, nótákat,
Effélét csinálni maga is próbálgat.

Pendül a kapa most, letevé a gazda;
Csíkos tarisznyáját egy szegre akasztja;
Kutat az apró nép, örülne, ha benne
Madárlátta kenyér-darabocskát lelne.
Rettenve sikolt fel, amelyik belényul:
Jaj! valami ördög... vagy ha nem, hát... kis nyúl!
Lesz öröm: alunni se tudnak az éjjel;
Kinálják erősen káposzta-levéllel.

A gazda pedig mond egy szives jó estét,
Leül, hogy nyugassza eltörődött testét,
Homlokát letörli porlepett ingével:
Mélyre van az szántva az élet-ekével.
De amint körülnéz a víg csemetéken,
Sötét arcredői elsimulnak szépen;
Gondüző pipáját a tűzbe meríti;
Nyájas szavu nője mosolyra deríti.

Nem késik azonban a jó háziasszony,
Illő, hogy urának ennivalót hozzon,
Kiteszi középre a nagy asztalszéket,
Arra tálalja fel az egyszerü étket.
Maga evett ő már, a gyerek sem éhes,
De a férj unszolja: "Gyer közelebb, édes!"
Jobb izű a falat, ha mindnyájan esznek, -
Egy-egy szárnyat, combot nyujt a kicsinyeknek.

De vajon ki zörget? "Nézz ki, fiam Sára:
Valami szegény kér helyet éjszakára:
Mért ne fogadnók be, ha tanyája nincsen,
Mennyit szenved úgy is, sok bezárt kilincsen!"
Visszajő a lyánka, az utast behíván.
Béna harcfi lép be, sok jó estét kíván:
"Isten áldja meg a kendtek ételét is,
(Így végezi a szót), meg az emberét is."

Köszöni a gazda: "Része legyen benne:
Tölts a tálba anyjok, ha elég nem lenne."
Akkor híja szépen, hogy üljön közelébb -
Rá is áll az könnyen, bár szabódik elébb.
Éhöket a nagy tál kívánatos ízzel,
Szomjukat a korsó csillapítja vízzel;
Szavuk sem igen van azalatt, míg esznek,
Természete már ez magyar embereknek.

De mikor aztán a vacsorának vége,
Nem nehéz helyen áll a koldus beszéde;
Megered lassanként s valamint a patak,
Mennél messzebbre foly, annál inkább dagad.
Az idősb fiú is leteszi a könyvet,
Figyelmes arcával elébb-elébb görnyed;
És mihelyt a koldus megáll a beszédben:
"Meséljen még egyet" - rimánkodik szépen.

"Nem mese az gyermek", - így feddi az apja,
Rátekint a vándor és tovább folytatja;
Néma kegyelettel függenek a szaván
Mind az egész háznép, de kivált a leány:
Ez, mikor nem hallják, és mikor nem látják,
Pirulva kérdezi tőle... testvérbátyját:
Három éve múlik, hogy utána kérdez,
Még egy esztendőt vár, nem megy addig férjhez.

Este van, este van... a tűz sem világit,
Kezdi hunyorgatni hamvas szempilláit;
A gyermek is álmos, - egy már alszik épen,
Félrebillent fejjel, az anyja ölében.
Gyéren szól a vendég s rá nagyokat gondol;
Közbe-közbe csupán a macska dorombol.
Majd a földre hintik a zizegő szalmát...
S átveszi egy tücsök csendes birodalmát.

 

A MÉH ROMÁNCA

Ablak alatt
A pünkösdi rózsa,
Kezd egy kicsit
Fesleni bimbója:
Kékszemű lyány,
Válogat belőle,
Koszorúnak
Holnap esküvőre.

Reménykedik
Egy kis méh az ágon:
Szép eladó,
Jaj, ne bántsd virágom!
Ezt az egyet
Magamnak kerestem,
Alig hasadt
Mikor eljegyeztem.

Felel a lyány:
Te bohó kis állat!
Lelsz te rózsát
Nem egyet, ha’ százat,
Holnap is nyit,
Holnap is eljössz te
Csak ne kívánd
Ami legszebb közte.

Mond a kis méh:
Szőke szép hajadon,
Neked Isten
Hű szeretőt adjon!
Nem sok amit
Kívánok tetőled:
Ne szakaszd le
Az én szeretőmet.

Felel a lyány:
Dehogynem szakasztom!
Dehogy leszek
E ne’kűl menyasszony!
Koszorúmban
Ezt fonom előre,
Ugy vigyenek
Holnap esküvőre.

El se mondá,
Nyult a szép bimbóhoz
Hogy letörje
A virágcsomóhoz.
A szegény méh
Rárepűlt kezére,
Csókot adni
Annak a fejére.

„Hess te gyilkos!
Ne bocsáss fulánkot:
Leszakasztám,
Vigyed a virágod.”
„Szép menyasszony,
Már nekem mi haszna!
Koszorúdnak
Híja lesz miatta.”

Koszorúdnak
Híja lesz miatta -
Ezt a kis méh
Keserűn mondhatta,
Mert a szíve,
Hiába parányi,
Nagyon tudott
A virágért fájni.

S a leánynak,
Hiába kiáltott,
Szeme alá
Üti a fulánkot;
Szegény bogár!
S maga haldokolva
Félreült, egy
Rozmarin-bokorra.

Szép menyasszony
Jajgat a sebével,
Esküvőre
Sem mehet szemével:
Holdfogyásig
Dagadt lőn a tája...
Azalatt meg
Elhagyá babája.

(1847.)

 

Rege a csodaszarvasról

 

Száll a madár, ágrul ágra,
Száll az ének, szájrul szájra;
Fű kizöldül ó sirhanton,
Bajnok ébred hősi lanton.

Vadat űzni feljövének
Hős fiai szép Enéh-nek:
Hunor s Magyar, két dalia,
Két egy testvér, Ménrót fia.

Ötven-ötven jó leventét
Kiszemeltek, hogy követnék;
Mint valamely véres hadra,
Fegyverkeztek könnyű vadra.

Vad előttük vérbe fekszik,
Őz vagy szarvas nem menekszik;
Elejtették már a hímet -
Üldözik a szarvas-gímet.

Gím után ők egyre törnek
Puszta martján sós tengernek,
Hol a farkas, hol a medve
Sohasem járt, eltévedne.

De a párducz, vad oroszlán
Végig üvölt a nagy pusztán,
Sárga tigris ott kölykezik,
Fiát eszi ha éhezik.

Száll a madár, száll az ének
Két fiáról szép Enéhnek;
Zengő madár ágrul ágra,
Zengő ének szájrul szájra.

Már a nap is lemenőben,
Tüzet rakott a felhőben;
Ők a szarvast egyre űzik, -
Alkonyatkor im eltűnik.

Értek vala éjszakára
Kur vízének a partjára;
Folyó víznek partja mellett
Paripájok jól legelhet.

Monda Hunor: itt leszálljunk,
Megitassunk, meg is háljunk,
Monda Magyar: viradattal
Visszatérjünk a csapattal. -

Haj, vitézek! haj, leventék!
Micsoda föld ez a vidék,
Hogy itt a nap száll keletre?
Nem, mint máshol, naplementre?

Szólt egy bajnok: én ugy nézem,
Hogy lement az déli részen.
Szólt egy másik: nem gondolnám:
Ott vöröslik észak ormán.

Folyamparton ők leszálltak,
Megitattak, meg is háltak,
Hogy majd reggel, viradattal
Hazatérnek a csapattal.

Szellő támad hűs hajnalra,
Bíborodik az ég alja;
Hát a szarvas nagy merészen
Ott szökdécsel, túl a vizen.

Száll a madár, száll az ének
Két fiáról szép Enéhnek;
Zengő madár ágrul ágra,
Zengő ének szájrul szájra.

Nosza rajta, gyors legények!
Érjük utól azt a gímet.
És – akarva, akaratlan -
Űzik ismét szakadatlan.

Kur folyót ők átalúszták,
Még vadabbak olt a puszták,
Ember ottan egy fűszálat,
Egy csöpp vizet nem találhat.

A föld háta fölomolván,
Sziksót izzad csupasz ormán,
Forrás vize nem iható,
Kénköves bűzt lehel a tó.

Forrás keble olajt buzog;
Itt is, ott is égnek azok,
Mint sok őrtűz setét éjjel
Lobban a láng szerteszélyel.

Minden este bánva bánják,
Hogy e vadat mér’ kivánják,
Mért is üzik egyre, nyomba, -
Tévelyitő bús vadonba.

Mégis, mégis, ha reggel lett,
A gímszarvast űzni kellett,
Mint töviset szél játéka,
Mint madarat az árnyéka.

Száll a madár, száll az ének
Két fiáról szép Enéhnek;
Zengő madár ágrul ágra,
Zengő ének szájrul szájra.

Vadont s a Dont ők felverik
A Mejóti kis tengerig;
Süppedékes mély tavaknak
Szigetére ők behatnak.

Ott a szarvas, mint a pára
- Köd előtte, köd utána -
Mig az ember szélyelnézne:
Szemök elől elenyésze.

Hóha! hóha! Hol van a vad? -
Egy kiáltja: ihon szalad!
Más kiáltja: itt van, itten!
A harmadik: sehol sincsen!

Minden zugot megüldöznek,
Minden bokrot átaldöfnek;
Gyik ha rezzen, fajd ha rebben:
De a gímvad nincs ezekben.

Szóla Magyar: hej! ki tudja
Merre van a hazánk útja?
Kerek az ég mindenfelé -
Anyám, anyám, meghalsz belé!

Szóla Hunor: itt maradjunk!
Tanyát verjünk; itthon vagyunk;
Selyem a fű, édes a víz,
Fa-odúból csöpög a méz.

Kék folyam ad fényes halat,
Vőrhenyő vad izes falat,
Feszes az íjj sebes a nyíl,
Harczkalandon zsákmány a díj.

Száll a madár, száll az ének
Két fiáról szép Enéhnek,
Zengő madár ágrul ágra,
Zengő ének szájrul szájra.

Hogy eluntak otthon űlni,
Halat csalni, őzet űzni:
Új kalandra, szebb csatára
Ereszkedtek a pusztára.

Puszta földön, sik fenyéren
Zene hallik sötét éjen,
Zene, síp, dob, mély vadonban,
Mintha égből, mint álomban.

Tündér lyányok ottan laknak,
Tánczot ropnak, ugy mulatnak;
Szőve ködbül sátoruk van:
Ugy mulatnak sátorukban.

Férfi egy sincs közelébe’;
De a földi lyányok szépe:
Lyányai Belárnak, Dúlnak,
Tündérséget ott tanulnak.

Dúl királyé, legszebb, kettő;
Agg Beláré tizenkettő;
Összesen mind: száz meg kettő
A tündérré válni kezdő.

Kemény próba: férfit ölni,
Kilencz ifjat megbüvölni,
Szerelemre csalogatni,
Szerelemtől szűz maradni.

Így tanulnak tündérséget,
Szivszakasztó mesterséget;
Minden éjjel számot adnak,
S minden éjjel úgy vigadnak.

Száll a madár, száll az ének
Két fiáról szép Enéhnek;
Zengő madár ágrul ágra,
Zengő ének szájrul szájra.

Hang után ők, szembe széllel,
Fény után ők, födve éjjel,
Mennek óvást, mennek árnyon;
Ki lepét fog, lopva járjon.

Monda Magyar: ez a síp-hang,
Bátya, bennem végig csikland;
Monda Hunor: vérem’ hatja
Szűzek árnya-fordulatja.

Haj vitézek! haj elébe!
Kiki egyet az ölébe!
Vigyük haza asszonyunkat;
Fújja felszél a nyomunkat.

Sarkantyúba lovat vesznek,
Kantárszárat megeresztnek;
A leányság benn, a körbe’ -
Mind a körbe’, sok az ölbe’.

Nagy sikoltás erre támad,
Futna szélyel a leányhad;
Elől tűzbe, hátul vízbe,
Mindenkép jut férfi kézbe.

Tündér lyányok ott eltűntek,
Szárnyok lévén elrepűltek;
De a többi hova legyen?
Földbe bújjon? elsülyedjen?

Abbul immár nincsen semmi:
Szűzi daczczal tündér lenni;
Vágtat a ló, és a pusztán
Nagy üres éj hallgat oztán.

Száll a madár, száll az ének
Két fiáról szép Enéhnek,
Zengő madár ágrul ágra,
Zengő ének szájrul szájra.

Dúl leányi, a legszebbek,
Hunor, Magyar nője lettek;
S a leventék, épen százan,
Megosztoztak mind a százon.

Büszke lyányok ott idővel
Megbékéltek asszony fővel;
Haza többé nem készültek
Engesztelni fiat szüllek.

Tó szigetje édes honná,
Sátoruk lőn szép otthonná,
Ágyok áldott nyugalommá:
Nincs egyéb, mi őket vonná.

Fiat szültek hősi nemre,
Szép leányt is szerelemre;
Dali törzsnek ifjú ágot,
Maguk helyett szűz virágot.

Hős fiakból ketten-ketten,
Két vezéré kétszer-ketten,
Feje lőn mind egy-egy nemnek:
Száznyolcz ágra ezek mennek.

Hunor ága hún fajt nemzett,
Magyaré a magyar nemzet;
Szaporúság lőn temérdek:
A szigetben nem is fértek.

Szittya földet elözönlék,
Dúl királynak dús örökjét; -
És azóta, hősök párja!
Híretek száll szájrul szájra.

 

&

ÉS ITT EGY ÁTIRAT:

Rege a Csodaszarvasról
(Fentésen részlet)

Száll a madár ágrul ágra (Arany János)
Ő élete olyan drága. (Fente Levente)
Fű kizöldül ó sírhanton, (Arany János)
Légyen így,én nem firtatom. (Fente Levente)

Vadat űzni feljövének (Arany János)
Ráíratni fa-ösvénynek: (Fente Levente)
Hunor s Magyar,két dalia, (Arany János)
Íjvesszője a csalija. (Fente Levente)

Ötven-ötven jó leventét (Arany János)
Ők nézték ki naplementét; (Fente Levente)
Mint valamely véres hadra, (Arany János)
Vadat tettek tiszta padra. (Fente Levente))

Vad előttük vérbe fekszik, (Arany János)
S mind ahány’szépen nyugszik; (Fente Levente)
Elejtették már a hímet- (Arany János)
Erről írom verseimet. (Fente Levente)

Gím után ők egyre törnek (Arany János)
Legyen dolga hegyes tőrnek, (Fente Levente)
Hol a farkas,hol a medve (Arany János)
Folydogáló állat nedve. (Fente Levente)

De a párduc,vad oroszlán, (Arany János)
Hegy-szorosnál oly koros tán, (Fente Levente)
Sárga tigris ott kölykezik, (Arany János)
Egy-két kölyök ha érkezik. (Fente Levente)

Száll a madár,száll az ének (Arany János)
Jó Istennek-hála égnek; (Fente Levente)
Zengő madár ágrul ágra, (Arany János)
Ének zeng majd nemsokára. (Fente Levente)

Már a nap is lemenőben, (Arany János)
Nem látszik ez az erdőben; (Fente Levente)
Ők a szarvast egyre űzik,- (Arany János)
Céljuknak azt ki is tűzik. (Fente Levente)

Értek vala éjszakára (Arany János)
“Frissen tónak”a partjára; (Fente Levente)
Folyóvíznek partja mellett (Arany János)
Pihenniük meg is kellett. (Fente Levente)

Monda Hunor:itt leszálljunk, (Arany János)
Lónak füvet megkaszáljunk; (Fente Levente)
Monda Magyar:virradattal (Arany János)
Ébredjünk fel”csinadrattal”. (Fente Levente)

Haj,vitézek,haj leventék! (Arany János)
Napot égről csak levették! (Fente Levente)
Hol itt a nap száll keletre? (Arany János)
Egységünk tör egy szeletre? (Fente Levente)

Szólt egy bajnok:én úgy nézem, (Arany János)
Eltévedtünk mi most,érzem. (Fente Levente)
Szólt egy másik:nem gondolnám: (Arany János)
Kijelentést megfontolnám. (Fente Levente)

Folyóparton ők leszálltak, (Arany János)
Késő estig muzsikáltak, (Fente Levente)
Hogy majd reggel virradattal (Arany János)
Éljenek a pillanattal. (Fente Levente)

Szellő támad hűs hajnalra, (Arany János)
Harcos készül diadalra; (Fente Levente)
Hát a szarvas nagy-merészen (Arany János)
Leventéknél majd egészen. (Fente Levente)

Száll a madár,száll az ének (Arany János)
Jó Istennek-hála égnek; (Fente Levente)
Zengő madár ágrul ágra, (Arany János)
Ének zeng majd nemsokára. (Fente Levente)

 

 

MADÁCH IMRE

A leány és a rózsa

Virágágyak között
A kis leányka áll,
Nyiló bimbócskaként
Hajnal sugárinál.

S míg kedvvel énekel,
Hó ujjai alatt -
Virág, virág után
Lesz hulló áldozat.

S a rózsa szól: ne bánts,
Élvezz, itt díszlek én,
Eldobsz, ha hervadok
Keblednek melegén.

De a lány csak mosolyg,
Hévvel utána nyúl,
A rózsa eltörik,
És harmatkönnye hull.

A kor rohan, virul
Ismét a rózsatő,
Ismét ott áll a lány,
De halvány, szenvedő.

Rablott rózsája tán
Ott hervad arcain,
A harmat ott ragyog
Veres szemhéjain.

"Hej rózsa csak virulj;
Én meg nem fosztalak,
Hogy csókold keblemet
Aztán eldobjalak.

Mint fájhatott sebed,
Csak mostan érezem -
S mint néked, új tavasz
Jaj, nem virul nekem!"

 

KARINTY FRIGYES

ELŐSZÓ

egy készülő verseskötethez

 

Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek

Próbáltam súgni, szájon és fülön,
Mindnyájatoknak, egyenként, külön.

A titkot, ami úgyis egyremegy
S amit nem tudhat más, csak egy meg egy.

A titkot, amiért egykor titokban
Világrajöttem vérben és mocsokban,

A szót, a titkot, a piciny csodát,
Hogy megkeressem azt a másikat
S fülébe súgjam: add tovább.

Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek.

Mert félig már ki is bukott, tudom
De mindig megrekedt a féluton.

Az egyik forró és piros lett tőle,
Ő is súgni akart: csók lett belőle.

A másik jéggé dermedt, megfagyott,
Elment a sírba, itthagyott.

Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek.

A harmadik csak rámnézett hitetlen,
Nevetni kezdett és én is nevettem.

Gyermekkoromban elszántam magam,
Hogy szólok istennek, ha van.

De nékem ő égő csipkefenyérben
Meg nem jelent, se borban és kenyérben,

Hiába vártam sóvár-irigyen,
Nem méltatott reá, hogy őt higgyem.

Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek.

Hogy fájt, mikor csúfoltak és kínoztak
És sokszor jobb lett volna lenni rossznak,

Mert álom a bűn és álom a jóság,
De minden álomnál több a valóság,

Hogy itt vagyok már és még itt vagyok
S tanuskodom a napról, hogy ragyog.

Én isten nem vagyok s nem egy világ,
Se északfény, se áloévirág.

Nem voltam jobb, se rosszabb senkinél,
Mégis a legtöbb: ember, aki él,

Mindenkinek rokona, ismerőse,
Mindenkinek utódja, őse,

Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek.

Elmondom én, elmondanám,
De béna a kezem s dadog a szám.

Elmondanám, az út hová vezet,
Segítsetek hát, nyujtsatok kezet.

Emeljetek fel, szólni, látni, élni,
Itt lent a porban nem tudok beszélni.

A csörgőt eldobtam és nincs harangom,
Itt lent a porban rossz a hangom.

Egy láb mellemre lépett, eltaposta,
Emeljetek fel a magosba.

Egy szószéket a sok közül kibérlek,
Engedjetek fel lépcsőjére, kérlek.

Még nem tudom, mit mondok majd, nem én,
De úgy sejtem, örömhírt hoztam én.

Örömhírt, jó hírt, titkot és szivárványt
Nektek, kiket szerettem,
Állván tátott szemmel, csodára várván.

Amit nem mondhatok el senkinek,
Amit majd elmondok mindenkinek.

 

 

EGYSZERŰSÉG

(Szabolcska Mihály paródia)

 

Nem hivalgó, cifra páva
Nem modern az én szivem.
Egyszerűség lakik benne
Mosolyogva szeliden.

Egyszerű, de tiszta nóták
Amiket én dalolok -
Mert a szívem súgja őket,
Nem is olyan nagy dolog.

Úgy csicsereg az én szívem
Egyszerűen, szabadon,
Mint a pintyőke madárka
Fönt a lombos ágakon.

Ami a szívemen fekszik
Azt dalolom, semmi mást:
Legelő, kicsiny birkáktól
Tanultam a versirást.

Egyszerű és tiszta nóta,
Gólyafészek, háztető -
Nincsen benne semmi, ámde
Az legalább érthető.

A jó Isten egyszerűnek
Alkotta az eszemet,
Nincsen abban nagy modernség
Csak szelídség, szeretet.

Kicsi kunyhó, szerető szív,
Messze égbolt, tiszta, kék -
Fulladjon meg Ady Endre
Lehetőleg máma még.

 

 

ADY ENDRE

A FÖL-FÖLDOBOTT KŐ
             

Föl-földobott kő, földedre hullva,
Kicsi országom, újra meg újra
Hazajön a fiad.

Messze tornyokat látogat sorba,
Szédül, elbúsong s lehull a porba,
Amelyből vétetett.

Mindig elvágyik s nem menekülhet,
Magyar vágyakkal, melyek elülnek
S fölhorgadnak megint.

Tied vagyok én nagy haragomban,
Nagy hűtlenségben, szerelmes gondban
Szomorúan magyar.

Föl-fölhajtott kő, bús akaratlan,
Kicsi országom, példás alakban
Te orcádra ütök.

És, jaj, hiába, mindenha szándék,
Százszor földobnál, én visszaszállnék,
Százszor is, végül is.

 

SEM UTÓDJA, SEM BOLDOG ŐSE...
             

Sem utódja, sem boldog őse,
Sem rokona, sem ismerőse
Nem vagyok senkinek,
Nem vagyok senkinek.

Vagyok, mint minden ember: fenség,
Észak-fok, titok, idegenség,
Lidérces, messze fény,
Lidérces, messze fény.

De, jaj, nem tudok így maradni,
Szeretném magam megmutatni,
Hogy látva lássanak,
Hogy látva lássanak.

Ezért minden: önkinzás, ének:
Szeretném, hogyha szeretnének
S lennék valakié,
Lennék valakié.

 

Ady Endre

Karácsony

1.

Harang csendül,
Ének zendül,
Messze zsong a hálaének,
Az én kedves kis falumban
Karácsonykor
Magába száll minden lélek.

Minden ember
Szeretettel
Borul földre imádkozni,
Az én kedves kis falumba
A Messiás
Boldogságot szokott hozni.

A templomba
Hosszú sorba
Indulnak el ifjak, vének,
Az én kedves kis falumban
Hálát adnak
A magasság Istenének.

Mintha itt lenn
A nagy Isten
Szent kegyelme súgna, szállna,
Az én kedves, kis falumban
Minden szívben
Csak szeretet lakik máma.

2.

Bántja lelkem a nagy város
Durva zaja,
De jó volna ünnepelni
Oda haza.
De jó volna tiszta szívből
– Úgy mint régen –
Fohászkodni,
De jó volna megnyugodni.

De jó volna mindent, mindent,
Elfeledni,
De jó volna játszadozó
Gyermek lenni.
Igaz hittel, gyermek szívvel
A világgal
Kibékülni,
Szeretetben üdvözülni.

3.

Ha ez a szép rege
Igaz hitté válna
Óh de nagy boldogság
Szállna a világra.
Ez a gyarló ember
Ember lenne újra,
Talizmánja lenne
A szomorú útra.
Golgotha nem volna
Ez a földi élet,
Egy erő hatná át
A nagy mindenséget,
Nem volna más vallás,
Nem volna csak ennyi:
Imádni az Istent
És egymást szeretni…
Karácsonyi rege,
Ha valóra válna,
Igazi boldogság
Szállna a világra…

 

 

Kocsi-út az éjszakában

Milyen csonka ma a Hold,
Az éj milyen sivatag, néma,
Milyen szomoru vagyok én ma,
Milyen csonka ma a Hold.

Minden Egész eltörött,
Minden láng csak részekben lobban,
Minden szerelem darabokban,
Minden Egész eltörött.

Fut velem egy rossz szekér,
Utána mintha jajszó szállna,
Félig mély csönd és félig lárma,
Fut velem egy rossz szekér.

 

Őrizem a szemed

Már vénülő kezemmel
Fogom meg a kezedet,
Már vénülő szememmel
Őrizem a szemedet.

Világok pusztulásán
Ősi vad, kit rettenet
Űz, érkeztem meg hozzád
S várok riadtan veled.

Már vénülő kezemmel
Fogom meg a kezedet,
Már vénülő szememmel
Őrizem a szemedet.

Nem tudom, miért, meddig
Maradok meg még neked,
De a kezedet fogom
S őrizem a szemedet.

 

KÖLCSEY FERENC

HIMNUSZ

             

A magyar nép zivataros századaiból.

     Isten, áldd meg a magyart
Jó kedvvel, bőséggel,
Nyújts feléje védő kart,
Ha küzd ellenséggel;
Bal sors akit régen tép,
Hozz rá víg esztendőt,
Megbünhödte már e nép
A multat s jövendőt!

     Őseinket felhozád
Kárpát szent bércére,
Általad nyert szép hazát
Bendegúznak vére.
S merre zúgnak habjai
Tiszának, Dunának,
Árpád hős magzatjai
Felvirágozának.

     Értünk Kunság mezein
Ért kalászt lengettél,
Tokaj szőlővesszein
Nektárt csepegtettél.
Zászlónk gyakran plántálád
Vad török sáncára,
S nyögte Mátyás bús hadát
Bécsnek büszke vára.

     Hajh, de bűneink miatt
Gyúlt harag kebledben,
S elsújtád villámidat
Dörgő fellegedben,
Most rabló mongol nyilát
Zúgattad felettünk,
Majd töröktől rabigát
Vállainkra vettünk.

     Hányszor zengett ajkain
Ozman vad népének
Vert hadunk csonthalmain
Győzedelmi ének!
Hányszor támadt tenfiad
Szép hazám kebledre,
S lettél magzatod miatt
Magzatod hamvvedre!

     Bújt az üldözött s felé
Kard nyúl barlangjában,
Szerte nézett s nem lelé
Honját a hazában,
Bércre hág és völgybe száll,
Bú s kétség mellette,
Vérözön lábainál,
S lángtenger fölette.

     Vár állott, most kőhalom,
Kedv s öröm röpkedtek,
Halálhörgés, siralom
Zajlik már helyettek.
S ah, szabadság nem virúl
A holtnak véréből,
Kínzó rabság könnye hull
Árvánk hő szeméből!

     Szánd meg Isten a magyart
Kit vészek hányának,
Nyújts feléje védő kart
Tengerén kínjának.
Bal sors akit régen tép,
Hozz rá víg esztendőt,
Megbünhödte már e nép
A multat s jövendőt!

 

Csokonai Vitéz Mihály

A REMÉNYHEZ
             

Főldiekkel játszó
     Égi tűnemény,
Istenségnek látszó
     Csalfa, vak Remény!
Kit teremt magának
     A boldogtalan,
S mint védangyalának,
     Bókol úntalan.
Síma száddal mit kecsegtetsz?
     Mért nevetsz felém?
Kétes kedvet mért csepegtetsz
     Még most is belém?
Csak maradj magadnak!
     Biztatóm valál;
Hittem szép szavadnak:
     Mégis megcsalál.

Kertem nárcisokkal
     Végig űltetéd;
Csörgő patakokkal
     Fáim éltetéd;
Rám ezer virággal
     Szórtad a tavaszt
S égi boldogsággal
     Fűszerezted azt.
Gondolatim minden reggel,
     Mint a fürge méh,
Repkedtek a friss meleggel
     Rózsáim felé.
Egy híjját esmértem
     Örömimnek még:
Lilla szívét kértem;
     S megadá az ég.

Jaj, de friss rózsáim
     Elhervadtanak;
Forrásim, zőld fáim
     Kiszáradtanak;
Tavaszom, vígságom
     Téli búra vált;
Régi jó világom
     Méltatlanra szállt.
Óh! csak Lillát hagytad volna
     Csak magát nekem:
Most panaszra nem hajolna
     Gyászos énekem.
Karja közt a búkat
     Elfelejteném,
S a gyöngykoszorúkat
     Nem irígyleném.

Hagyj el, óh Reménység!
     Hagyj el engemet;
Mert ez a keménység
     Úgyis eltemet.
Érzem: e kétségbe
     Volt erőm elhágy,
Fáradt lelkem égbe,
     Testem főldbe vágy.
Nékem már a rét hímetlen,
     A mező kisűlt,
A zengő liget kietlen,
     A nap éjre dűlt.
Bájoló lágy trillák!
     Tarka képzetek!
Kedv! Remények! Lillák!
     Isten véletek!

 

 

JÓZSEF ATTILA

REMÉNYTELENÜL

(Lassan, tünődve)

Az ember végül homokos,
szomorú, vizes síkra ér,
szétnéz merengve és okos
fejével biccent, nem remél.

Én is így próbálok csalás
nélkül szétnézni könnyedén.
Ezüstös fejszesuhanás
játszik a nyárfa levelén.

A semmi ágán ül szivem,
kis teste hangtalan vacog,
köréje gyűlnek szeliden
s nézik, nézik a csillagok.

Vas-színű égboltban...

Vas-színű égboltban forog
a lakkos, hűvös dinamó.
Óh, zajtalan csillagzatok!
Szikrát vet fogam közt a szó - -

Bennem a mult hull, mint a kő
az űrön által hangtalan.
Elleng a néma, kék idő.
Kard éle csillan: a hajam - -

Bajszom mint telt hernyó terül
elillant ízű számra szét.
Fáj a szívem, a szó kihül.
Dehát kinek is szólanék - -

1933. március

 

MAMA

 

Már egy hete csak a mamára
gondolok mindíg, meg-megállva.
Nyikorgó kosárral ölében,
ment a padlásra, ment serényen.

Én még őszinte ember voltam,
ordítottam, toporzékoltam.
Hagyja a dagadt ruhát másra.
Engem vigyen föl a padlásra.

Csak ment és teregetett némán,
nem szidott, nem is nézett énrám
s a ruhák fényesen, suhogva,
keringtek, szálltak a magosba.

Nem nyafognék, de most már késő,
most látom, milyen óriás ő -
szürke haja lebben az égen,
kékítőt old az ég vizében.

 

A DUNÁNÁL

A rakodópart alsó kövén ültem,
néztem, hogy úszik el a dinnyehéj.
Alig hallottam, sorsomba merülten,
hogy fecseg a felszin, hallgat a mély.
Mintha szivemből folyt volna tova,
zavaros, bölcs és nagy volt a Duna.

Mint az izmok, ha dolgozik az ember,
reszel, kalapál, vályogot vet, ás,
úgy pattant, úgy feszült, úgy ernyedett el
minden hullám és minden mozdulás.
S mint édesanyám, ringatott, mesélt
s mosta a város minden szennyesét.

És elkezdett az eső cseperészni,
de mintha mindegy volna, el is állt.
És mégis, mint aki barlangból nézi
a hosszú esőt - néztem a határt:
egykedvü, örök eső módra hullt,
szintelenül, mi tarka volt, a mult.

A Duna csak folyt. És mint a termékeny,
másra gondoló anyának ölén
a kisgyermek, úgy játszadoztak szépen
és nevetgéltek a habok felém.
Az idő árján úgy remegtek ők,
mint sírköves, dülöngő temetők.

2

Én úgy vagyok, hogy már száz ezer éve
nézem, amit meglátok hirtelen.
Egy pillanat s kész az idő egésze,
mit száz ezer ős szemlélget velem.

Látom, mit ők nem láttak, mert kapáltak,
öltek, öleltek, tették, ami kell.
S ők látják azt, az anyagba leszálltak,
mit én nem látok, ha vallani kell.

Tudunk egymásról, mint öröm és bánat.
Enyém a mult és övék a jelen.
Verset irunk - ők fogják ceruzámat
s én érzem őket és emlékezem.

3

Anyám kún volt, az apám félig székely,
félig román, vagy tán egészen az.
Anyám szájából édes volt az étel,
apám szájából szép volt az igaz.
Mikor mozdulok, ők ölelik egymást.
Elszomorodom néha emiatt -
ez az elmulás. Ebből vagyok. „Meglásd,
ha majd nem leszünk!...” - megszólítanak.

Megszólítanak, mert ők én vagyok már;
gyenge létemre így vagyok erős,
ki emlékszem, hogy több vagyok a soknál,
mert az őssejtig vagyok minden ős -
az Ős vagyok, mely sokasodni foszlik:
apám- s anyámmá válok boldogon,
s apám, anyám maga is ketté oszlik
s én lelkes Eggyé így szaporodom!

A világ vagyok - minden, ami volt, van:
a sok nemzedék, mely egymásra tör.
A honfoglalók győznek velem holtan
s a meghódoltak kínja meggyötör.
Árpád és Zalán, Werbőczi és Dózsa -
török, tatár, tót, román kavarog
e szívben, mely e multnak már adósa
szelíd jövővel - mai magyarok!

... Én dolgozni akarok. Elegendő
harc, hogy a multat be kell vallani.
A Dunának, mely mult, jelen s jövendő,
egymást ölelik lágy hullámai.
A harcot, amelyet őseink vivtak,
békévé oldja az emlékezés
s rendezni végre közös dolgainkat,
ez a mi munkánk; és nem is kevés.

1936. június

 

 

Tiszta szívvel

Nincsen apám, se anyám,
se istenem, se hazám,
se bölcsőm, se szemfedőm,
se csókom, se szeretőm.

Harmadnapja nem eszek,
se sokat, se keveset.
Húsz esztendőm hatalom,
húsz esztendőm eladom.

Hogyha nem kell senkinek,
hát az ördög veszi meg.
Tiszta szívvel betörök,
ha kell, embert is ölök.

Elfognak és felkötnek,
áldott földdel elfödnek
s halált hozó fű terem
gyönyörűszép szívemen.

1925. március

KÉSZ A LELTÁR

Magamban bíztam eleitől fogva -
ha semmije sincs, nem is kerül sokba
ez az embernek. Semmiképp se többe,
mint az állatnak, mely elhull örökre.
Ha féltem is, a helyemet megálltam -
születtem, elvegyültem és kiváltam.
Meg is fizettem, kinek ahogy mérte,
ki ingyen adott, azt szerettem érte.
Asszony ha játszott velem hitegetve:
hittem igazán - hadd teljen a kedve!
Sikáltam hajót, rántottam az ampát.
Okos urak közt játszottam a bambát.
Árultam forgót, kenyeret és könyvet,
ujságot, verset - mikor mi volt könnyebb.
Nem dicső harcban, nem szelíd kötélen,
de ágyban végzem, néha ezt remélem.
Akárhogyan lesz, immár kész a leltár.
Éltem - és ebbe más is belehalt már.

1936. november-december

 

 

JUHÁSZ GYULA

ELSŐ SZERELEM

Egész szerelmem annyi volt csak:
Hogy láttalak, szemedbe néztem,
Egy mosolygásod volt csak minden,
De nekem elég volt egészen.

És én úgy őrzöm e mosolygást,
Miként a napsugárt a tenger,
Elrejtve mélyen, szomorúan
És - végtelen nagy szerelemmel.

 

MILYEN VOLT...

Milyen volt szőkesége, nem tudom már,
De azt tudom, hogy szőkék a mezők,
Ha dús kalásszal jő a sárguló nyár
S e szőkeségben újra érzem őt.

Milyen volt szeme kékje, nem tudom már,
De ha kinyílnak ősszel az egek,
A szeptemberi bágyadt búcsuzónál
Szeme színére visszarévedek.

Milyen volt hangja selyme, sem tudom már,
De tavaszodván, ha sóhajt a rét,
Úgy érzem, Anna meleg szava szól át
Egy tavaszból, mely messze, mint az ég.

 

SZERELEM?

Én nem tudom, mi ez, de jó nagyon,
Elrévedezni némely szavadon,
Mint alkonyég felhőjén, mely ragyog
És rajta túl derengő csillagok.

Én nem tudom, mi ez, de édes ez,
Egy pillantásod hogyha megkeres,
Mint napsugár ha villan a tetőn,
Holott borongón már az este jön.

Én nem tudom, mi ez, de érezem,
Hogy megszépült megint az életem,
Szavaid selyme szíven símogat,
Mint márciusi szél a sírokat!

Én nem tudom, mi ez, de jó nagyon,
Fájása édes, hadd fájjon, hagyom.
Ha balgaság, ha tévedés, legyen,
Ha szerelem, bocsásd ezt meg nekem!

 

 

KOSZTOLÁNYI DEZSŐ

Halotti beszéd

 

Látjátok feleim, egyszerre meghalt
és itt hagyott minket magunkra. Megcsalt.
Ismertük őt. Nem volt nagy és kiváló,
csak szív, a mi szivünkhöz közel álló.
De nincs már.
Akár a föld.
Jaj, összedőlt
a kincstár.

Okuljatok mindannyian e példán.
Ilyen az ember. Egyedüli példány.
Nem élt belőle több és most sem él,
s mint fán se nő egyforma két levél,
a nagy időn se lesz hozzá hasonló.

Nézzétek e főt, ez összeomló,
kedves szemet. Nézzétek, itt e kéz,
mely a kimondhatatlan ködbe vész
kővé meredve,
mint egy ereklye,
s rá ékírással van karcolva ritka,
egyetlen életének ősi titka.

Akárki is volt ő, de fény, de hő volt.
Mindenki tudta és hirdette: ő volt.
Ahogy szerette ezt vagy azt az ételt,
s szólt, ajka melyet mostan lepecsételt
a csönd, s ahogy zengett fülünkbe hangja,
mint vízbe süllyedt templomok harangja
a mélybe lenn, s ahogy azt mondta nemrég:
„Édes fiacskám, egy kis sajtot ennék”,
vagy bort ivott és boldogan meredt a
kezében égő, olcsó cigaretta
füstjére, és futott, telefonált,
és szőtte álmát, mint színes fonált:
a homlokán feltündökölt a jegy,
hogy milliók közt az egyetlenegy.

Keresheted őt, nem leled, hiába,
se itt, se Fokföldön, se Ázsiába,
a múltba sem és a gazdag jövőben
akárki megszülethet már, csak ő nem.
Többé soha
nem gyúl ki halvány-furcsa mosolya.
Szegény a forgandó tündér szerencse,
hogy e csodát újólag megteremtse.

Édes barátaim, olyan ez éppen,
mint az az ember ottan a mesében.
Az élet egyszer csak őrája gondolt,
mi meg mesélni kezdtünk róla: „Hol volt...”,
majd rázuhant a mázsás, szörnyü mennybolt,
s mi ezt meséljük róla sírva: „Nem volt...”
Úgy fekszik ő, ki küzdve tört a jobbra,
mint önmagának dermedt-néma szobra.
Nem kelti föl se könny, se szó, se vegyszer.
Hol volt, hol nem volt a világon egyszer.

 

A NŐK

Nem kamasz-szerelem kis hevületében
beszélek.
Az élet közepén, megkoszorúzva női karoktól
vallok,
nők, rokonaim.
Most már elmondhatom, hogy oly közel voltatok hozzám,
mint senki más
s szeretlek is benneteket.

Zavarosak, mint én,
termékenyek, mint én,
zavaros források, melyekből aranyat mostam,
igazi aranyat.
Természet tündérei, szeszélyesek és kiszámíthatatlanok,
de igazabbak
a meddő gondolatnál,
a büszke hazugnál,
a csontos, ijesztő, gyilkos férfinál.
Hová is futhatnék én,
kócos fejemmel,
költészetemmel,
rettenetesen-cikázó tétovaságommal,
ha nem lennétek ti,
megértők, megbocsátók,
elvtelen szentek,
jámbor pogányok,
bizonytalan jók,
valóság hű sáfárjai.
Ha varrtok, vagy vajat mértek,
kirakatot szemléltek komolykodó szakértelemmel
s hócipőben topogtok, kecsesen, de balogul is, mint az albatroszok,
fölkacagott az örömtől, hogy vagytok
s én is vagyok, mellettetek.
Hozzátok kötözött engem a végzet,
örökkévalóan,
köldökzsinórral, azután a vágyak
eleven kötelével,
hogy mélyetekben keressem az utat az élet felé
s öletekbe ejtsem le terhes koponyámat.

Nem egy, hanem mindegyik.
Mindegyik leányom, mindegyik feleségem,
mindegyik barátnőm, rejtélyes kedvesem.
Mindegyik anyám.

 

 

Akarsz-e játszani?


A játszótársam, mondd, akarsz-e lenni,
akarsz-e mindig, mindig játszani,
akarsz-e együtt a sötétbe menni,
gyerekszívvel fontosnak látszani,
nagykomolyan az asztalfőre ülni,
borból-vízből mértékkel tölteni,
gyöngyöt dobálni, semminek örülni,
sóhajtva rossz ruhákat ölteni?
Akarsz-e játszani mindent, mi élet,
havas telet és hosszú-hosszú őszt,
lehet-e némán téát inni véled
rubin téát és sárga páragőzt?
Akarsz-e teljes, tiszta szívvel élni,
hallgatni hosszan, néha-néha félni,
hogy a körúton járkál a november,
ez utcaseprő, szegény, beteg ember,
ki fütyürész az ablakunk alatt?
Akarsz játszani kígyót, madarat,
hosszú utazást, vonatot, hajót,
karácsonyt, álmot, mindenféle jót?
Akarsz játszani boldog szeretőt,
színlelni sírást, cifra temetőt?
Akarsz-e élni, élni mindörökkön,
játékban élni, mely valóra vált?
Virágok közt feküdni lenn a földön
s akarsz, akarsz-e játszani halált?
 

 

Hajnali részegség

Elmondanám ezt néked. Ha nem unnád.
Múlt éjszaka – háromkor – abbahagytama munkát.
Le is feküdtem. Ám a gép az agyban
zörgött tovább, kattogva-zúgva nagyban,
csak forgolódtam dühösen az ágyon,

nem jött az álom.
Hívtam pedig, így és úgy, balga szókkal,
százig olvasva s mérges altatókkal.
Az, amit írtam, lázasan meredt rám.
Izgatta szívem negyven cigarettám.
Meg más egyéb is. A fekete. Minden.
Hát fölkelek, nem bánom az egészet,
sétálgatok szobámba le-föl, ingben,
köröttem a családi fészek,
a szájakon lágy, álombeli mézek,
s amint botorkálok itt, mint a részeg,
az ablakon kinézek.

Várj csak, hogy is kezdjem, hogy magyarázzam?
Te ismered a házam,
s ha emlékezni tudsz a
hálószobámra, azt is tudhatod,
milyen szegényes, elhagyott
ilyenkor innen a Logodi-utca,
ahol lakom.
Tárt otthonokba látsz az ablakon.

Az emberek feldöntve és vakon,
vízszintesen feküsznek,
s megforduló szemük kacsintva néz szét
ködébe csalfán csillogó eszüknek,
mert a mindennapos agyvérszegénység
borult reájuk.
Mellettük a cipőjük, a ruhájuk,
s ők a szobába zárva, mint dobozba,
melyet ébren szépítnek álmodozva,
de – mondhatom – ha így reá meredhetsz,
minden lakás olyan, akár a ketrec.
Egy keltőóra átketyeg a csendből,
sántítva baktat, nyomban felcsörömpöl,
és az alvóra szól a
harsány riasztó: "ébredj a valóra."

A ház is alszik, holtan és bután,
mint majd száz év után,
ha összeomlik, gyom virít alóla,
s nem sejti senki róla,
hogy otthonunk volt-e vagy állat óla.

De fönn, barátom, ott fönn a derűs ég,
valami tiszta, fényes nagyszerűség,
reszketve és szilárdul, mint a hűség.
Az égbolt,
egészen úgy, mint hajdanába rég volt,
mint az anyám paplanja, az a kék folt,
mint a vízfesték, mely irkámra szétfolyt,
s a csillagok
lélekző lelke csöndesen ragyog
a langyos őszi
éjjelbe, mely a hideget előzi,
kimondhatatlan messze s odaát,
ők, akik nézték Hannibál hadát
s most néznek engem, aki ide estem
és állok egy ablakba, Budapesten.

Én nem tudom, mi történt vélem akkor,
de úgy rémlett, egy szárny suhant felettem,
s felém hajolt az, amit eltemettem
rég, a gyerekkor.

Olyan sokáig
bámultam az égbolt gazdag csodáit,
hogy már pirkadt is keleten, s a szélben
a csillagok szikrázva, észrevétlen
meg-meglibegtek, és távolba roppant
fénycsóva lobbant,
egy mennyei kastély kapuja tárult,
körötte láng gyúlt,
valami rebbent,
oszolni kezdett a vendégsereg fent,
a hajnali homály mély
árnyékai közé lengett a báléj,
künn az előcsarnok fényárban úszott,
a házigazda a lépcsőn bucsúzott,
előkelő úr, az ég óriása,
a bálterem hatalmas glóriása,
s mozgás, riadt csilingelés, csodás
halk női suttogás,
mint amikor már vége van a bálnak
s a kapusok kocsikért kiabálnak.

Egy csipkefátyol
látszott, amint a távol
homályból
gyémántosan aláfoly,
egy messze kéklő,
pazar belépő,
melyet magára ölt egy drága, szép nő,
és rajt egy ékkő,
behintve fénnyel ezt a tiszta békét,
a halovány ég túlvilági kékét,
vagy tán egy angyal, aki szűzi
szép mozdulattal csillogó fejékét
hajába tűzi,
és az álomnál csendesebben
egy arra ringó
könnyűcske hintó
mélyébe lebben,
s tovább robog kacér mosollyal ebben,
aztán amíg vad paripái futnak
a farsangosan lángoló Tejutnak,
arany konfetti-záporába sok száz
batár között, patkójuk fölsziporkáz.

Szájtátva álltam,
s a boldogságtól föl-fölkiabáltam,
az égbe bál van, minden este bál van,
és most világolt föl értelme ennek
a régi, nagy titoknak, hogy a mennynek
tündérei hajnalba hazamennek
fényes körútjain a végtelennek.

Virradatig
maradtam így és csak bámultam addig.
Egyszerre szóltam: hát te mit kerestél
ezen a földön, mily kopott regéket,
miféle ringyók rabságába estél,
mily kézirat volt fontosabb tenéked,
hogy annyi nyár múlt, annyi sok deres tél
és annyi rest éj,
s csak most tűnik szemedbe ez az estély?

Ötven,
jaj, ötven éve – szívem visszadöbben –
halottjaim is itt-ott, egyre többen –
már ötven éve tündököl fölöttem
ez a sok élő, fényes égi szomszéd,
ki látja, hogy könnyem mint morzsolom szét.
Szóval bevallom néked, megtörötten
földig hajoltam, s mindezt megköszöntem.

Nézd csak, tudom, hogy nincsen mibe hinnem,
s azt is tudom, hogy el kell mennem innen,
de pattanó szívem feszítve húrnak
dalolni kezdtem ekkor az azúrnak,
annak, kiről nem tudja senki, hol van,
annak, kit nem lelek se most, se holtan.
Bizony ma már, hogy izmaim lazulnak,
úgy érzem én, barátom, hogy a porban,
hol lelkek és görönyök közt botoltam,
mégis csak egy nagy ismeretlen Úrnak
vendége voltam.

(1933)

 

RADNÓTi MIKLÓS

NEM TUDHATOM

Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent,
nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt
kis ország, messzeringó gyerekkorom világa.
Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága
s remélem, testem is majd e földbe süpped el.
Itthon vagyok. S ha néha lábamhoz térdepel
egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom,
tudom, hogy merre mennek, kik mennek az uton,
s tudom, hogy mit jelenthet egy nyári alkonyon
a házfalakról csorgó, vöröslő fájdalom.
Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj,
s nem tudja, hol lakott itt Vörösmarty Mihály,
annak mit rejt e térkép? gyárat s vad laktanyát,
de nékem szöcskét, ökröt, tornyot, szelíd tanyát,
az gyárat lát a látcsőn és szántóföldeket,
míg én a dolgozót is, ki dolgáért remeg,
erdőt, füttyös gyümölcsöst, szöllőt és sírokat,
a sírok közt anyókát, ki halkan sírogat,
s mi föntről pusztitandó vasút, vagy gyárüzem,
az bakterház s a bakter előtte áll s üzen,
piros zászló kezében, körötte sok gyerek,
s a gyárak udvarában komondor hempereg;
és ott a park, a régi szerelmek lábnyoma,
a csókok íze számban hol méz, hol áfonya,
s az iskolába menvén, a járda peremén,
hogy ne feleljek aznap, egy kőre léptem én,
ím itt e kő, de föntről e kő se látható,
nincs műszer, mellyel mindez jól megmutatható.

Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép,
s tudjuk miben vétkeztünk, mikor, hol és mikép,
de élnek dolgozók itt, költők is bűntelen,
és csecsszopók, akikben megnő az értelem,
világít bennük, őrzik, sötét pincékbe bújva,
míg jelt nem ír hazánkra újból a béke ujja,
s fojtott szavunkra majdan friss szóval ők felelnek.

Nagy szárnyadat borítsd ránk virrasztó éji felleg.

 

 

KÉT KARODBAN

Két karodban ringatózom
csöndesen.
Két karomban ringatózol
csöndesen.
Két karodban gyermek vagyok,
hallgatag.
Két karomban gyermek vagy te,
hallgatlak.
Két karoddal átölelsz te,
ha félek.
Két karommal átölellek
s nem félek.
Két karodban nem ijeszt majd
a halál nagy
csöndje sem.
Két karodban a halálon,
mint egy álmon
átesem.

 

 

 

TOMPA MIHÁLY

A GÓLYÁHOZ
             

Megenyhült a lég, vídul a határ,
S te újra itt vagy, jó gólyamadár!
Az ócska fészket megigazgatod,
Hogy ott kikölthesd pelyhes magzatod.

Csak vissza, vissza! meg ne csaljanak
Csalárd napsúgár és síró patak;
Csak vissza, vissza! nincs itt kikelet,
Az élet fagyva van, s megdermedett.

Ne járj a mezőn, temető van ott;
Ne menj a tóra, vértől áradott;
Toronytetőkön nézvén nyughelyet,
Tüzes üszökbe léphetsz, úgy lehet.

Házamról jobb, ha elhurcolkodol,
De melyiken tudsz fészket rakni, hol
Kétségbeesést ne hallanál alól,
S nem félhetnél az ég villámitól?

Csak vissza, vissza! dél szigetje vár;
Te boldogabb vagy, mint mi, jó madár.
Neked két hazát adott végzeted;
Nekünk csak egy C volt! az is elveszett!

Repülj, repülj! és délen valahol
A bujdosókkal ha találkozol:
Mondd meg nekik, hogy pusztulunk, veszünk,
Mint oldott kéve, széthull nemzetünk...!

Sokra sír, sokra vak börtön borul,
Kik élünk, járunk búsan, szótlanul;
Van aki felkél, és sírván, megyen
Új hont keresni túl a tengeren.

A menyasszony meddőségért eped,
Szüle nem zokog holt magzat felett,
A vén lelke örömmel eltelik,
Hogy nem kell élni már sok ideig.

Beszéld el, ah! hogy ... gyalázat reánk!
Nem elég, hogy mint tölgy, kivágatánk:
A kidült fában őrlő szú lakik...
A honfi honfira vádaskodik.

Testvért testvér, apát fiú elad...
Mégis, ne szóljon erről ajakad,
Nehogy ki távol sír e nemzeten:
Megútálni is kénytelen legyen.

A madár fiaihoz

 

 

 

Vörösmarty Mihály

A VÉN CIGÁNY

Húzd rá cigány, megittad az árát,
Ne lógasd a lábadat hiába;
Mit ér a gond kenyéren és vizen,
Tölts hozzá bort a rideg kupába.
Mindig igy volt e világi élet,
Egyszer fázott, másszor lánggal égett;
Húzd, ki tudja meddig húzhatod,
Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot,
Sziv és pohár tele búval, borral,
Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.

Véred forrjon mint az örvény árja,
Rendüljön meg a velő agyadban,
Szemed égjen mint az üstökös láng,
Húrod zengjen vésznél szilajabban,
És keményen mint a jég verése,
Odalett az emberek vetése.
Húzd, ki tudja meddig húzhatod,
Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot,
Sziv és pohár tele búval, borral,
Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.

Tanulj dalt a zengő zivatartól,
Mint nyög, ordít, jajgat, sír és bömböl,
Fákat tép ki és hajókat tördel,
Életet fojt, vadat és embert öl;
Háború van most a nagy világban,
Isten sírja reszket a szent honban.
Húzd, ki tudja meddig húzhatod,
Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot,
Sziv és pohár tele búval, borral,
Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.

Kié volt ez elfojtott sohajtás,
Mi üvölt, sír e vad rohanatban,
Ki dörömböl az ég boltozatján,
Mi zokog mint malom a pokolban,
Hulló angyal, tört szív, őrült lélek,
Vert hadak vagy vakmerő remények?
Húzd, ki tudja meddig húzhatod,
Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot,
Sziv és pohár tele búval, borral,
Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.

Mintha ujra hallanók a pusztán
A lázadt ember vad keserveit,
Gyilkos testvér botja zuhanását,
S az első árvák sirbeszédeit,
A keselynek szárnya csattogását,
Prometheusz halhatatlan kínját.
Húzd, ki tudja meddig húzhatod,
Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot:
Sziv és pohár tele búval, borral,
Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.

A vak csillag, ez a nyomoru föld
Hadd forogjon keserű levében,
S annyi bűn, szenny s ábrándok dühétől
Tisztuljon meg a vihar hevében,
És hadd jöjjön el Noé bárkája,
Mely egy uj világot zár magába.
Húzd, ki tudja meddig húzhatod,
Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot:
Sziv és pohár tele búval, borral,
Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.

Húzd, de mégse, - hagyj békét a húrnak,
Lesz még egyszer ünnep a világon,
Majd ha elfárad a vész haragja,
S a viszály elvérzik a csatákon,
Akkor húzd meg ujra lelkesedve,
Isteneknek teljék benne kedve.
Akkor vedd fel ujra a vonót,
És derüljön zordon homlokod,
Szűd teljék meg az öröm borával,
Húzd, s ne gondolj a világ gondjával.

 

SZÓZAT

Hazádnak rendületlenűl

Légy híve, oh magyar;
Bölcsőd az s majdan sírod is,
Mely ápol s eltakar.

A nagy világon e kivűl
Nincsen számodra hely;
Áldjon vagy verjen sors keze;
Itt élned, halnod kell.

Ez a föld, melyen annyiszor
Apáid vére folyt;
Ez, melyhez minden szent nevet
Egy ezredév csatolt.

Itt küzdtenek honért a hős
Árpádnak hadai;
Itt törtek össze rabigát
Hunyadnak karjai.

Szabadság! itten hordozák
Véres zászlóidat,
S elhulltanak legjobbjaink
A hosszu harc alatt.

És annyi balszerencse közt,
Oly sok viszály után,
Megfogyva bár, de törve nem,
Él nemzet e hazán.

S népek hazája, nagy világ!
Hozzád bátran kiált:
"Egy ezredévi szenvedés
Kér éltet vagy halált!"

Az nem lehet hogy annyi szív
Hiában onta vért,
S keservben annyi hű kebel
Szakadt meg a honért.

Az nem lehet, hogy ész, erő,
És oly szent akarat
Hiába sorvadozzanak
Egy átoksúly alatt.

Még jőni kell, még jőni fog
Egy jobb kor, mely után
Buzgó imádság epedez
Százezrek ajakán.

Vagy jőni fog, ha jőni kell,
A nagyszerű halál,
Hol a temetkezés fölött
Egy ország vérben áll.

S a sírt, hol nemzet sűlyed el,
Népek veszik körűl,
S az ember millióinak
Szemében gyászköny űl.

Légy híve rendületlenűl
Hazádnak, oh magyar:
Ez éltetőd, s ha elbukál,
Hantjával ez takar.

A nagy világon e kivűl
Nincsen számodra hely;
Áldjon vagy verjen sors keze:
Itt élned, halnod kell.

 

Petike

 

A merengőhöz

Laurának

 

Hová merűlt el szép szemed világa?
Mi az, mit kétes távolban keres?
Talán a múlt idők setét virága,
Min a csalódás könnye rengedez?
Tán a jövőnek holdas fátyolában
Ijesztő képek réme jár feléd,
S nem bízhatol sorsodnak jóslatában,
Mert egyszer azt csalúton kereséd?
Nézd a világot: annyi milliója,
S köztük valódi boldog oly kevés.
Ábrándozás az élet megrontója,
Mely, kancsalúl, festett egekbe néz.
Mi az, mi embert boldoggá tehetne?
Kincs? hír? gyönyör? Legyen bár mint özön,
A telhetetlen elmerülhet benne,
S nem fogja tudni, hogy van szívöröm.
Kinek virág kell, nem hord rózsaberket;
A látni vágyó napba nem tekint;
Kéjt veszt, ki sok kéjt szórakozva kerget:
Csak a szerénynek nem hoz vágya kínt.
Ki szívben jó, ki lélekben nemes volt,
Ki életszomját el nem égeté,
Kit gőg, mohó vágy s fény el nem varázsolt,
Földön honát csak olyan lelheté.
Ne nézz, ne nézz hát vágyaid távolába:
Egész világ nem a mi birtokunk;
Amennyit a szív felfoghat magába,
Sajátunknak csak annyit mondhatunk.
Múlt és jövő nagy tenger egy kebelnek,
Megférhetetlen oly kicsin tanyán;
Hullámin holt fény s ködvárak lebegnek,
Zajától felréműl a szívmagány.
Ha van mihez bizhatnod a jelenben,
Ha van mit érezz, gondolj és szeress,
Maradj az élvvel kínáló közelben,
S tán szebb, de csalfább távolt ne keress,
A birhatót ne add el álompénzen,
Melyet kezedbe hasztalan szorítsz:
Várt üdvöd kincse bánat ára lészen,
Ha kart hizelgő ábrándokra nyitsz.
Hozd, oh hozd vissza szép szemed világát;
Úgy térjen az meg, mint elszállt madár,
Mely visszajő, ha meglelé zöld ágát,
Egész erdő viránya csalja bár.
Maradj közöttünk ifju szemeiddel,
Barátod arcán hozd fel a derűt:
Ha napja lettél, szép delét ne vedd el,
Ne adj helyette bánatot, könyűt.

1843. február vége – március ele

 

 

 

TÓTH JÁNOS

ŐSZ LÉP A TÁJRA

Ősz lép a tájra már megint,
A múló idő arcomba legyint.
Hulló falevelek, sárguló erdő
Súlyos terhével szürke felhő
Lassan baktat az ég peremén,
Majd könnyezve terül fölém.
Sírni kezd, de zokogásra vált
Könnyei között galamb szállt
Egyedül, bús magány a társa,
Nyárban maradt turbékolása.
Egy faágra lebben s feje forog,
Rám néz, Én vissza s elindulok
Céltalan csak úgy visz a lábam,
Szomorkodom e síró őszi tájban.

 

 

BARANYI FERENC

1937 -    

 

Elmondhatatlan vallomás

 

Van szerelem bevallhatatlan,

vállalt nyugalmad őrzöd abban,

te döntöttél ekként magadban:

titok legyen. Bevallhatatlan.

Azt dédelgeted ami gátol,

ami megóv a kimondástól,

úgy őrzöd, mint koldus a rongyát,

hogy tested pucérnak ne mondják.

Észrevétlenebb a fedettség,

a megtagadott meztelenség,

a félbenyelt döbbentő - mondat,

ára behódolt nyugalomnak.

elhessegetsz sok sas szerelmet

ha kotlós biztonság melenget,

moccanna vágyad bár: cseréld el

a meleget a repüléssel. . .

A szárny alatt a szárnyalás-vágy:

gyutacsát vesztett bamba gránát,

sorsától fél, robbanni reszket,

magát alázza játékszernek.

Élve maradt szomorú bomba,

egykedvű csirke, puha tollban,

szélárnyékban delelő koldus,

vigyázatodban egyszer fölbuksz!

Félelmed rongyod - óva koldul-

szabályos koldus. Sose fordul

senki feléd. Nincs szava, élce,

nincs tetteden meghökkenése.

Örülsz, ha rád se pillant senki,

ha nem kényszerül észrevenni,

tekintetek pergőtüzének

körében kényelmetlen élned.

Magaddal is hitetve vallod,

hogy bőröddel egy már a rongyod,

kínok nélkül letéphetetlen,

benne szíved elérhetetlen.

Miről titkon vallod: bolondság -

őrzöd, akár koldus a rongyát,

talpig beléje öltözötten

lapulsz ártalmatlan közönyben.

Van szerelem bevallhatatlan,

vágyol rá - s benned van, magadban,

ragyogását rongy alá loptad,

magad előtt is letagadtad.

 

 

FOGADOM

 

Kíméletlenségemmel becsüllek én -
olykor gyilkol a simogatás

Fogadom, hogy bántani mindig igazságtalanul igyekezlek,
mert igazságos bántást nem ismer az őszinteség.
fogadom: úgy ütlek meg én, hogy fájjon erősen,
mert szép missziója az ütésnek, hogy fájdalmat okozzon.
Fogadom: gátat nem vetek én az agyamban rohanó vérnek,
midőn szoknyát lebbentve a szél lányok felé lök,
nehogy a nosztalgiává sokasodó apró lemondások
alattomos bujtogatásaival ellened fordítson a visszafogottság.
Fogadom, hogy sorsod plüssébe rajzszöget csempészek én,
hogy minden lélekhájasító ernyedésből felhessentselek,
s a konszolidáltság marasztalóan kellemes sírboltjából
kemény életre trombitáljalak.
Fogadom hogy gyűlölni is foglak,
fogadom hogy határtalan önzéssel tüntetlek ki,
mert csak a nagy szerelem bírja el az önzést,
fogadom, hogy csúnyán hagylak el majd,
mert szépen búcsúzni csak ismerőssé hullt szeretők
egykedvűsége képes.
és fogadom: legigazabb vágyam, hogy sose hagyjalak el,
hogy veled végre magammá lehessek,
és nem fogadom, hogy iszonyúan szeretlek.

Csak szeretlek.

 

 

EGYSZER MAJD MINDEN ÖSSZEKÖT

Ölelésünkben összeér:
talán a szív, talán a vér.

Az éjszakában összeköt:
talán a fény, talán a köd.

Mi hát – mi egybetart – lánc?
Talán szeretsz. Tán csak kivánsz.

Mindegy. Most hozzám tartozol.
S enyém leszel valamikor.

Egyszer majd minden összeköt:
a szív, a fény – a vér, a köd.

 

 

ESŐVERÉSSEL

A biztonság: keresztútnál bevárni

a tétovát s mutatni: erre térj.

s – nem vádolván vaksággal – fényt kínálni

ha ködbe búvik előle a fény.

Keménységnél nem hangerő a mérce,

nem csak a szúrós szemek vádolók,

legszigorúbb a csöndes hang erélye,

s meleg tekintet a legáthatóbb.

A jóság soknak elviselhetetlen,

elismerni, hogy ember az a másik,

a jégverés csak kárt tehet a kertben,

de az esőtől mag fakad, virág nyit.

S te így növelsz: esőveréssel engem,

kérlelhetetlen, komoly szeretetben.

 

 

Nézni

 

Itt már a szavak mitsem érnek,
csak nézni kell és nem beszélni,
se kérdeni, se válaszolni,
csak nézni kell, csak nézni, nézni.

Lesni, amit szép arcod izmán
parancsolnak csöpp rándulások,
s ha keskeny űr szakad közébünk:
felmérni az arasznyi távot.

Szemekkel mindent megbeszélni
ékesszóló sugarak által,
s meleg, bársonyos egyezségre
jutni egy titkos kézfogással.

Megérezni, amit te érzel,
kimondani, mi nyelveden van
előbb dobbanni a szívednél,
csókod előzni csókjaimban.

Itt már a szavak mit sem érnek,
ne szólj a száddal, csak szemeddel,
a szerelem akkor beszédes,
amikor már beszélni nem kell.

 

STACCATO

 

 Amíg csupán lopjuk magunknak egymást:

csak lopott holmi lesz, mi rég miénk
vezekelünk a rég megérdemelt nász
visszaeső kis bűnözőiként
akié vagy, elvesz naponta tőlem
s ha néha visszakaplak egy napig:
megint sután, csak félig-ismerősen
puhatolom felejtett titkaid.
Heteken át, míg várom folytatását
egy-két lopott órának, meglopok
minden varázst, mit új találkozás ád
mert úgy kezdjük mi egyre újra,
hogy már messze vagy, mikor megérkezel.
Karomba kaplak s mégsem érlek el.

 

NAGY LÁSZLÓ

Létem ha végleg lemerült
ki imád tücsök-hegedűt?
Lángot ki lehel deres ágra?
Ki feszül föl a szivárványra?
Lágy hantu mezõvé a szikla-
csípõket ki öleli sírva?
Ki becéz falban megeredt
hajakat, verõereket?
S dúl hiteknek kicsoda állít
káromkodásból katedrálist?
Létem ha végleg lemerült,
ki rettenti a keselyűt!
S ki viszi át fogában tartva
a Szerelmet a túlsó partra!

 

Adjon az Isten

Adjon az Isten
szerencsét,
szerelmet, forró
kemencét,
üres vékámba
gabonát,
árva kezembe
parolát,
lámpámba lángot,
ne kelljen
korán az ágyra hevernem,
kérdésre választ
ő küldjön,
hogy hitem széjjel
ne dűljön,
adjon az Isten
fényeket,
temetők helyett
életet -
nekem a kérés
nagy szégyen,
adjon úgyis, ha
nem kérem.

 

DARVAS SZILÁRD

LEGENDA A NŐK TEREMTÉSÉRŐL

 

Amit mondok, nem ma történt,
sok millió év előtt,
elmesélem, hogy az Isten
valamikor réges-régen
hogy teremtette a nőt.
E legenda őse hindu,
s oly igaz, hogy aki hallja,
nem lehet, hogy meg nem indul.

Szóval az Úr legelőször
férfiembert alkotott,
ezzel teltek hosszú évek,
nappalok és alkonyok,
ami szép volt, ami jó volt,
mindent ebbe fektetett,
ő maga is megcsodálta,
mire készen lett vele:
domború mell, magas homlok,
sziklát görgető karok,
és a többi. részletezni
nem is nagyon akarok,
szeme, füle, lépe, mája,
lába is, hogy lépne rája,
hogy így visszagondolok,
csupa, csupa jó dolog.

No de közben hiba történt:
elfogyott a nyersanyag,
míg a féri ily remek lett,
a szegény nő megfeneklett,
rá már semmi sem maradt.
Ám az Isten azért Isten,
véghetetlen bölcsessége
mindig jó dolgokra inti,
tudja, hogy ha segít magán,
az isten is megsegít.
Hogy ily nagy volt a probléma,
csak merészebb lett ő attól,
és nekiállt nőt csinálni
- ahogy azt ma mondanátok-
mindenféle műanyagból.
Volt abban a nőben minden,
bizony nem lesz könnyű dolgom
véges-végig elsorolnom.

Az ezüsthold kereksége,
pálma sudár merevsége,
őszi felhő mélabúja,
mélyhegedű néma húrja,
őzikéknek kecsessége,
majmok csacsi fecsegése,
május üde tavaszsága,
csörgőkígyó ravaszsága,
fák közt nyögő szél fuvalma,

bősz oroszlán rémuralma,
páva tolla, pulyka mérge,
gyáva nyúlnak rettegése,
kis verébnek puha pelyhe,
illatozó rózsa kelyhe,
mérges fullánk kis darázsba`,
felparázsló tuz varázsa,
csorgatott méz édes íze,
szomjúság a tiszta vízre,
nyári zápor, rét keserve
tél dühétől szétseperve,
bátor tigris vad haragja,
kis pacsirta trilla-hangja
és a többi, és a többi,
az is, ami ki lett hagyva.

Nem volt már a férfi árva,
mert az Úr az új teremtményt
neki adta illetőleg
rásózta az ő nyakára.

Nem telt bele alig pár nap,
hát az Úrhoz mén a férfi,
s panaszkodik, azt remélve,
hogy az isten csak megérti.

Uram! – így szól – kezed mért ver?
Rettenetes egy teremtmény,
akit adtál, az a némber.
Szája be nem áll, ha fecseg,
egyszer nyűgös, másszor beteg,
minden semmiségért zokog,
és veszélyes és szeszélyes,
hogyha egy kis öleléshez
néhanapján hozzáfogok,
Máskor. hogy is mondjam. mohó!
Izzik, mint a tüzes kohó,
kábít, bódít, mint az óbor,
csak az a baj, hogy sose jókor.
Elpusztulok vele élve,
így könyörgök: vedd őt vissza!
Nincs szükségem feleségre!

Szólt az Úr, ki nagy ravasz volt:
látom nincs belőle hasznod,
nem erőszak a disznótor,
visszaveszem én az asszonyt!

Nem telt bele alig pár nap,
s hát megint csak jön a férfi,
s panaszkodik, azt remélve,
hogy az isten csak megérti:
Uram! – így szól – én se értem,
de hiányzik az a némber,

ettől vagyok én most bajba`,
hiányzik a dalos ajka,
milyen kedves, mikor fecseg,
megható, ha néha beteg,
hogyha szenved, hogyha zokog,
s milyen hálás, milyen boldog,
hogyha egy kis öleléshez
néhanapján hozzáfogok.
Mámorító, mikor mohó
izzik,mint a tüzes kohó,
kábít, bódít, mint az óbor,
sose rosszkor, mindig jókor,
nincs öröm, csak vele élve!
Így könyörgök: add őt vissza,
szükség van a feleségre!

Szólt az Úr, ki nagy ravasz volt:
látom, látod már a hasznod,
visszaadom hát az asszonyt!

Nem telt bele alig pár nap,
s hát csak újra jön a férfi,
s panaszkodik, azt remélve,
hogy az isten csak megérti:
Uram! – így szól – én se értem,
de csak némber az a némber,
sok bosszúság, kevés öröm,
és a csóknál több a köröm,
köröm, karom, fecsej, szitok,
ha úgy látja jónak, kidob,

minden bajért engem okol,
vele élnem tüzes pokol,
így könyörgök, legyen vége,
vedd őt vissza, sose lássam,
nincs szükségem feleségre!

Ez már sok volt az Istennek,
nagyot ütött az asztalra:
Volt időd, hogy kiismerjed,
nekem is van egy kis eszem,
többé vissza sose veszem,
oktalanságodon okulj,
ahogyan tudsz, úgy boldogulj,
ezt a mérget hordanod kell,
akárhogyan éget is,
vidd az asszonyt, mert különben
beszüntetlek téged is!

Sok millió éve ennek,
de semmi se változott,
ma is így vagyunk a nővel,
hol áldott, hol átkozott,
nyögünk, hogyha velünk van és
hogyha elhagy akkor is,
ezt csináljuk amíg élünk,
így jön el az aggkor is,
amíg ez a világ, világ,
össze sosem békülünk,
tragédiánk egy mondatban:
sem velük, sem nélkülük!

 

 

TASS MARIANNE

SÉTÁK

Vannak utcák, ahonnan csak
a nekem-elég nyüzsgés árad,
hol a lüktető árú-halmaz
nem érinti belső szobámat.

Vannak utak, hol talpamon az
apám, anyám lábnyomát érzem,
van utca, ahol merenghetek:
mért nem te lettél tükörképem.

Van néhány utca, hol bolyongva
gondolataim rámtalálnak,
van néhány utcasor, ahol már
úgy lélegzem, mint a házak.

 

IDEÁL

Városok rőt rengetegében
rozsdás viaduktok alatt
nyújtózkodó öblök felé
vitt a vonat s nem láttalak

nem születtél tán a világra
másikból vigyázol talán
--kunkorodó kis barlangrajz vagy
a történelem kő-falán

 

 

SZAKÁCS ESZTER

HOLT NYELVEN

Többször felkelt a hold,
s újra elmúlt az éjszaka.
Amikor elindultak, azt
hitték, nem érnek már oda.

Nem értették, miért,
mégis halottak voltak,
és holt nyelven kérdezgették,
hová jutnak a holtak.

Vissza kinek adják majd
a szívet és a lelket?
A fülledt éjszakában
valakik halkan felnevettek.

Bár nagy volt a sötét,
látták az életvonalat:
túlfutott mindannyiuk tenyerén,
és messze előreszaladt.

Aztán a fájdalom.
Éppen aludtak egyet,
mikor átjött az álmukon
mindenki, akit csak szerettek.

Sírtak-ríttak, hiába
kérleltek angyalt, istent,
azt mondták, ne nézzenek hátra,
de vinniük kell mindent.

Elismételték sorban
(fent az öröklét csillaga),
hogy aki most velük van,
az nem lesz egyedül soha.

Ott van a világ vége
mindig, ahova mennek.
Nem tudni még, halál vagy élet
bizonyul nehezebbnek.

Így fognak ők az égbe menni,
mert az égben nincs semmi,
s amit megtanulnak, az annyi:
hogyan kell a semmiben lakni.

 

 

Szilágyi Domokos

Kis, szerelmes himnuszok(…)

Mondjak neked újat magadról?
Tudod, hogy tisztelnek a lelkes kövek?
Tudod, hogy a Nap a szíved?
Tudod, hogy a Nap nélkül nincs élet?
Hogy a sötétség a rettenet,
és nem él, aki retteg?
Mondjak újat rólad?
Szeretlek.
………………………………………………
Mert egyre inkább bennem vagy:
mindjobban fáj, ha nem vagy itt.
Félszív, félszem, félszó - a fájás
egész csak, s a félsz, hogy a világ

nélkülem vidít-szomorít.(…)

 

 

Verseghy Ferenc

AZ IGAZ BÖLCS
 

Nézd a búzakalászt, büszkén emelődik az égnek,
Míg üres: és ha megért, földre konyítja fejét.
Kérkedik éretlen kincsével az iskolagyermek,
Míg a teljes eszű bölcs megalázza magát.

 

Kiss Dénes:

Az út

Lássa, ki szembejön velem:
számíthat rám, emberre ember.
Mert mindegy, hogy hol vagyok jelen,
mindig mindenért felelnem kell.

S aki mosolyommal megy tovább,
annak meghittebb lesz az út,
bőrén az én vonásom üt át
s biztosan hazajut.

Mert mindegy, hogy hol vagyok jelen:
mindenki bennem, s mindenkiben én.
Emberségen át vezet a végtelen
S mások felé is az út, akárcsak felém.

 

 

TÓTH ÁRPÁD

Derűt dalolnék...
Derűt dalolnék, édesem, tenéked,
Mely, mint az alkony enyhe fénye, reszket,
És édes lánggal, mely gyújt s mégsem éget,
A fák közt még kis, zöld napokat rezget,

Derűt, mely úgy lebeg le könnyű szárnyon,
Szép, tarkarajzú szárnyon, mint a lepke,
Opál színekkel lengve még az árnyon,
Amely a lankadt lombokat belepte...

 

Bogdán András    

Álmodj

Álmodj boldogot, álmodj szépet,
Álmodj igazra váló meséket.
Álmodj barátot, melletted állót,
Álmodj hû társat, el sose válót.
Álmodj magadnak igazi otthont,
Álmodj bele, kivel megosztod.
Álmodj táncot, mi magasba emel,
Álmodj táncost, ki szívednek felel.
Álmodj tüzet, lánggal égetőt,
Álmodj csókkal perzselõ szeretõt.
Álmodj utakat, messzi világot,
Álmodj szívedben nyíló virágot.
Álmodj szerelmet, tiszta vágyat,
Álmodj, lesz kivel megosszad ágyad.
Álmodj szabadot, láncot megtörve,
Álmodj szárnyalást, földhöz nem kötve.
Álmodj hát jövőt, álmodj szépet
Álmodj igazzá váló meséket..."

 

 

Rudel Jana : 

Lassan

Lassan elfogynak a napok

Egymásra dőlnek a sóhajok

Kopott felhők kaptatnak az égen,

Őszi eső sír a falevélen.

 

Rángatózik a nap

Ölébe veszi a holdat,

Lassul a keringő,

már ködöt szór a holnap.

Elpárolog csendben

 az összes remény,

S elalszik a zöld tinta

az ősz tenyerén

 

 Vágyvers

Legyek tüzes nap, ha fázol.
Útjelző, ha tétovázol,
Legyek felhő, mely eltakar,
Ha világ sokat akar.....

Legyek a föld, melyre könnyed
Hullajtod, ha most úgy könnyebb.....
Legyek hang, melyet kiejthetsz
Holdas éjjen elrejthetsz....

Legyek álmod, és megfejthetsz
Legyek rózsa, és szerethetsz
Legyek az út, és elviszlek
Legyél igaz, és elhiszlek...

 

Darvas Ferenc

KÖNNYŰBB ÁLMOT ÍGÉR

Igen a vers könnyűbb álmot ígér
talán egy szép gyermekkort idéz
talán szerelmes időket hoz fel
talán ünnepek hangulatára figyelsz
talán egyszerűen a vers maga kell
talán a bánatot sikerül felejtened
talán a fenséges hangzatok miatt
telán emlékek ködébe elvivő vigasz
talán gyász miatt kell maga a vers
talán s mert egy rossz napot felejtsz

Igen, a vers könnyűbb álmot ígér
mely elvisz magosba és égig elérsz
mely bút, bajt napodból kisöpör
mely lezár, befejez sok gyatra pört
mely bajban mint különös gyógyír
mely ringató és kellemes jóhír

Igen, a vers könnyűbb álmot ígér
nem számít ki gazdag, ki szegény
nem számít milyen fekhely az ágy
nem számít viskód-e vagy palotád
nem számít a szoba, milyen a hely
nem számít ki mit hord, mit visel

Igen, a vers könnyűbb álmot ígér
talán újra szép gyermekkort idéz
talán szerelmes nyarakat hoz fel
talán ünnepi hangulatra ügyelsz
talán csak pusztán a vers maga kell
talán sikerül a bánatot elejtened
talán a különös hangzások miatt
talán lelkeden béke lesz és vigasz
talán lázban segít maga a vers
talán így egy rossz napot felejtsz
álmod úgy jön el, mint szép tündér
mert a vers nyugodt álmot ígér.

 

Szőcs Kálmán:
Te is tudod

Esik eső,  szakad, szakad,
Szeretnélek, de nem szabad.

Te is tudod, tudom én is,
Nézzük egymást, mégis, mégis.

Törvény, szokás, szabott szabály,
Ajtó, asztal, ház a határ.

Te is tudod,  tudom én is
Várjuk egymást  mégis, mégis.

Beborul, és   kinyíl az ég,
Minden éjjel  megyek feléd.

Te is tudod,  tudom én is
Messze vagyunk  mégis, mégis...

 

 

Csak az tud élni, ki mindig nevet,
Kiből kicsordul minden szeretet
Kinek lelke élettől vidám,
Ki himnuszt zeng az ég hajnalán
Ki minden könnyből virágot szakaszt,
Minden sziklából szivárványt fakaszt.
Az élet útján győztesen robog,
Csak az tud élni: KI MINDIG MOSOLYOG..."

 

Janus
Lelkem száll


Lelkem száll a szempilládra
Boldog fényű függőágyba,
Alatta a szép csillogó,
Szemed tükre ragyogó tó.
Majd lecsúszik, le a pillán
Elringató édes hintán,
S az íriszedre alászállva,
Beleforr a szivárványba.
Elnyeli az édes lényed
Viszi testedben a véred,
Szívedhez ér, s beleolvad
Szerelmem s a lelkem is vagy!

 

 

 Vágyvers
Legyek tüzes nap, ha fázol.
Útjelző, ha tétovázol,
Legyek felhő, mely eltakar,
Ha világ sokat akar.....

Legyek a föld, melyre könnyed
Hullajtod, ha most úgy könnyebb.....
Legyek hang, melyet kiejthetsz
Holdas éjjen elrejthetsz....

Legyek álmod, és megfejthetsz
Legyek rózsa, és szerethetsz
Legyek az út, és elviszlek
Legyél igaz, és elhiszlek...

 

 

SZERETLEK

 

Szeretlek nappal

                        Szeretlek éjjel

Soha nem múló

                        Szenvedéllyel.

Szeretlek nyáron

                        Szeretlek télen

Ugyanúgy álmomban

                        Mint ébren.

Néha komoly,

                        Néha játék

Veled minden

                        Nap ajándék.

 

 

SZABÓ ILA
A LEGSZEBB SZÓ

 

mint a virág rügyekbe bújva
mint a szó gondolatba hullva
mint a gyöngyszem tenger mélyében
mint a gyermek anyja méhében
rejtőzik mélyen csillag kékjében
ezüst porában álom borában
a tündérnyi fény
az örök remény
a legelső eltitkolt óhaj
a legvégső legszentebb sóhaj
a virágot bontó
a szót kimondó
gyöngykagylót szakasztó
gyermeket fakasztó
legszebb szó

 

SZABÓ ILA
NAPRAFORGÓ

Napraforgó arcom
arcodhoz szorítom
szélfésülte szöghajamat
válladra borítom
szőlőinda karom
derekadra zárom
elröppenő gondolatod
mindig hazavárom

 

SZABÓ ILA
CSODA

tavaszt a téli éjszakán
ezt hoztad el nekem
a messze tűnő ifjúság
talált rám csöndesen
szemed szelíd szép bársonya
becézte két szemem
kezed meleg varázslata
dajkálta két kezem
s ha egyszerű vagy furcsa bár
szeretlek azt hiszem


SZABÓ ILA
SEGÍTS NEKEM...

segíts nekem
legyél a vállam
ha terheim már nem bírom
segíts nekem
legyél a lábam
ha látod már-már elbukom

segíts nekem
legyél a szárnyam
ha porba ránt a fájdalom
segíts nekem
legyél a társam
ha élni sincsen már okom

KOVÁCS ANIKÓ

Szebbet nem tudok...

 

Engedd,hogy legyek puha sál, ha fázol,
méz a szádban, álom mi varázsol,
mély sóhaj ha zihálsz a láztól,
hab a sörön, tükör melyben látszol,
tejszín a kávédban, könyv mi leláncol,
íróasztal - ha írsz levelet - nemes tölgyfából,
a csönd áhítatban, frissítő nyári zápor,
csillogó alufelni a BMW-n, egy hang az éjszakából,
én a tört szám, te az egész egyenlet: megoldástól,
mélykék pipafüst, menedék az elmúlástól,
borotvahab borostádon, érett barack mi lehull a fáról;
engedd, hogy legyek tied, mindörökre, igazából.

 

 

Mondják, hogy az idő minden sebet begyógyít, de igazából nem is az eltelt napok, hetek, hónapok jelentik a gyógyírt,

hanem azok közelsége, akik ebben az időben mellettünk vannak.

Dora Craibans

hová a lelkek...
hová a lelkek vissza-visszatérnek
s néma sóhajok az égig felérnek
hol megtöri a csend szíved ritmusát
s önmagaddal vívsz késő-lázas tusát
honnan gondolatban hosszú útra kélsz
s enyhet sebeidre Istentől remélsz
hol titkodat megőrzi a kies táj
s nem tudod elengedni mert nagyon fáj
oda a lelkek vissza-visszatérnek
nyugtalanul bolyongnak de nem kérnek
hol bánatod örök magányba zár
s gyertyaláng lobban, ha a szél arra jár
és ha visszanézel nyomuk nem leled
hiába érzed hogy ott vannak veled.
hová az emberek gyakran betérnek
s örökös búval, fájdalommal élnek
hol szomorú szívek vigaszt remélnek

 

 

Különbözőképpen gondolkodunk, különféle érdekekért állunk ki nap, mint nap, különböző módon látjuk a világot.

Most sem próbálunk úgy tenni, mintha nem lennének jelen közöttünk is azok az ellentétek, amelyek az egész társadalomban.

Nem próbáljuk eljátszani, hogy naivan nem vesszük tudomásul a létező különbözőségeket.

Mutatni szeretnénk viszont azt, hogy mindezek ismeretében, tudatában, adott esetben tiszteletben tartásával,

képesek vagyunk egymás mellett létezni, dolgozni.

Mert nem lehet másképp.

 

 

Fehér Miklós
Ha nekem...

Ha nekem kincsem van,
Nem mutogatom,
Nem használom kápráztatásra.
Féltőn óvom, eldugom,
Mást ne vakítson csillogása.

Ha nekem bánatom van,
Nem mutatom,
Nem kell idegen sajnálkozása.
Lelkem mélyére temetem,
Hogy senki meg ne lássa.

Ha nekem gyászom van,
Nem zokogok,
Nem várok paplitániára.
Imámat magamban mondom,
Részvétet mástól nem várva.

Ha nekem örömöm van,
Körbe hordom,
Hogy fényét mindenki lássa.
Szemem ragyogását adom,
Szívemet tárom a világra.

oda a lelkek mindig visszatérnek.
Mezei Marianna

 

 

Ha filozófushoz fordulunk válaszért,

a végén magunk sem tudjuk, mit kérdeztünk!"

(André

 

 

Szent karácsony beköszöntött,
pompázatos ruhát öltött.
Oly szaporán, mint a zápor,
ezer csillag hull a fáról.

Örömkönnyek hullnak egyre,
s pottyannak a kis kezekre.
Fenyőfánkat körbeálljuk,
és egymásnak azt kívánjuk:

E szép este minden fénye
adjon erőt az új évre.
Minden napja legyen ünnep,
melengesse kis szívünket!

 

 

Falus Lajos :

Nekem már nincs anyám

Nekem már nincs anyám, ki simogasson,
Estére érve álomba ringasson,
Gyengéd kezével édesen becézzen,
Szelíd szaván szép meséket meséljen,

Az én anyám a kéklő égben él már,
Csillag-szemével onnan néz le énrám:
Ha boldognak lát arca felragyog,
De mindig sír, ha szomorú vagyok.

Az én anyám olyan mint mindegyik:
Őnéki fáj ha gyermekét verik,
Ne bántsátok hát egymást emberek!
Minden rossz szó egy anyán ejt sebet...

Minden ütés egy anyaszívet ér,
Nyomában onnan serken ki a vér.
Ó szeressétek egymást, emberek!
Anyátokért... ha másért nem lehet...

 

hová a lelkek...
hová a lelkek vissza-visszatérnek
s néma sóhajok az égig felérnek
hol megtöri a csend szíved ritmusát
s önmagaddal vívsz késő-lázas tusát
honnan gondolatban hosszú útra kélsz
s enyhet sebeidre Istentől remélsz
hol titkodat megőrzi a kies táj
s nem tudod elengedni mert nagyon fáj
oda a lelkek vissza-visszatérnek
nyugtalanul bolyongnak de nem kérnek
hol bánatod örök magányba zár
s gyertyaláng lobban, ha a szél arra jár
és ha visszanézel nyomuk nem leled
hiába érzed hogy ott vannak veled.
hová az emberek gyakran betérnek
s örökös búval, fájdalommal élnek
hol szomorú szívek vigaszt remélnek
oda a lelkek mindig visszatérnek.
Mezei Marianna

 

Bódai-Soós Judit

Erzsébet napra

E versbe szőtt szavak
egy hölgyről vallanak.
Oly zsongító neve
elringató mese,
selymes és lágy lepel,
melegen átölel.
S a név mögött a nő:
nemes, derűs erő.
Őszinte, nyílt szemek,
békés tekintetek.
Az otthon illata,
szellő fuvallata,
ősz esti csend-mosoly:
róla, csak róla szól.
Erzsébet, Erzsike,
Zsóka, Erzsó, Zsike!
Susogva búg neved,
s én így köszöntelek:
Légy boldog és szabad,
mint erdőben a vad,
s legyen mindig veled,
ki úgy súgja neved,
hogy elhidd igazán:
királynő vagy, az ám!

 

 

Várnai Zseni
LEVELET VÁROK

Most minden éjjel rólad álmodom,

és reggelre könnyes a vánkosom:

kicsiny vagy újra, s egészen enyém,

ott futkosol a hegy gyepszőnyegén,

vad kisfiú, szélfútta arcodat

almapirosra sütteti a nap,

pöttöm húgod totyog, de el nem ér,

Te futsz előle mint a hegyi szél!



Álmomban is tudom hogy álom ez:

az a gyerek enyém már sose lesz,

oly messze ment de mint egy ködgomoly:

álom, valóság, idő összefoly...

ölembe veszlek most, s nem engedem,

hogy nagyra nőjj, maradj csak itt velem;

tudom, mi jön, ha résen nem leszek:

titokban megnősz, s elveszítelek.



Oly boldog vagyok, s oly boldogtalan...

elszáll az álom reggel nyomtalan

szemem még nedves, lassan ébredek:

miért nem írsz nem vagy talán beteg?!

Azért ez álom? - villan hirtelen,

csak az ne legyen, édes Istenem!

Most annyi járvány, baj van mindenütt...

jaj, mért gondolok ilyen keserűt!



- Nem tudsz vigyázni? Ó, te rossz gyerek!

Kiskorodban is hogy intettelek:

ne mássz a fákra, ne rohanj vadul,

mint egy csikó, ha féktől szabadul,

szót nem fogadtál akkor se nekem,

mégis legalább őrzött két szemem,

oly messze vagy most, csak ha álmodom,

veled az éjben így találkozom.



Levél! Levél! Ó, drága, jó gyerek!

Hogy én mennyi bolondot képzelek,

hogy szidtalak, fiacskám, megbocsáss,

mindennek oka a sok álmodás...

felejtsük el, Párizsból süt a nap

egy fénysugár forrón arcomba csap...

tényleg tavasz lett, s milyen hirtelen:

ibolyák pattannak a szívemen.



És mennyi jó hír, nincsen semmi baj:

- Anyu, erős vagyok, mint egy bivaly! -

Pontosan így - és sokat dolgozom -

ó drága, szép, hatalmas Okosom,

én mindig tudtam... csak gyakrabban írj,

ezerjófű vagy nekem, csodaír,

ha látnád most a szemem hogy ragyog,

tündöklőbben, mint fent a csillagok!
(1936.)

 

 

Mindenkinek!

A mai nap még az emlékezésé, a kegyeleté, az együttérzésé és valahol,

valakinek, vagy valakiknek a fájdalomé...

 

Pápai Zoltán
Halottak napjára

Újra elérkezett a Halottak napja,
Búsul most a család apraja és nagyja.
Szívén a bánatát minden ember hordja,
Mert van eltávozott hozzátartozója.

Napokkal előtte temetőbe járunk,
Oly kedves halmainkon rendet csinálunk.
Szép krizantémok borítják a sírokat,
Rokonunkat beborító földhalmokat.

Mindenki útra kel ki a temetőbe,
Fekete ruhába, fekete gyászkendőbe.
Halott véreinknek tiszteletet adni,
Díszes sírdombjára gyertyát, mécsest tenni.

Gyertyák és mécsesek, koszorúk, virágok,
Könnyben égő szemekkel nézünk le rátok.
Halottainknak hálát így mutathatunk,
Mást a földi életben már nem adhatunk.

Csak állunk a sírnál és Rátok gondolunk,
Senki nem szégyelli, nyugodtan sírhatunk.
Titeket siratunk, rokonunk és vérünk,
Akikkel már soha-soha nem beszélünk.

Ki előbb, ki utóbb ment el közületek,
Testetek itt nyugszik és fent a lelketek.
Nektek már soha többé nem fájhat semmi,
Míg áll ez a világ, itt kell megpihenni.

Minden évben e napon itt leszünk veletek,
Hiszen ez az egy nap a Ti ünnepetek.
Ha eljön a mi időnk, mellétek fekszünk,
S, majd Halottak napján ünnepeltek leszünk.

 

 

A könny és a szerelem édes testvér.
Nem boldogság az a szerelem, ami egy könnyet sem ér.
Aki soha sem sírt, az soha sem szeretett,
mert a könny és a szerelem egy napon született.

 

 

A tó és az erdő

 

Legszebb ruhádat vetted fel megint:
izzó vöröset s álmodósárgát -
szomjazó szemem ma is rád tekint,
de ölelésem hiába várnád.

Hűen tükrözöm színed, mosolyod,
ujjaid hegyét érinteném még,
mert a sziklán túl vad köd imbolyog,
s holnap meglehet, havat küld az ég.

Az ősz szórja még langyos kegyeit,
míg mély csendemmel váltig küszködöm,
vizembe dobod lombékszereid,
s eláraszt fentről lila fényözön.

Te már tudod: a dal mind illanó,
ágadról eltűnt a zajos sereg -
telet várok, hogy takarjon a hó,
és rám borulsz majd ismét reszketeg.

Egymás mellett így élünk, változunk:
te fölém nősz s én mind kisebb leszek -
sorsom lettél, hisz összetartozunk.
Lásd, körbevesznek némán a hegyek.

 

Osváth Erzsébet

Jött ősz anyó

Jött ősz anyó hideg széllel

Aranysárga vízfestékkel.
Sárgák lettek a levelek,
Fújtak, fújtak őszi szelek.

Fújtak, fújtak őszi szelek,
Lehullottak a levelek.
Itt vannak a fák alatt,
Látod a sok aranyat?
 

 

 

Szebenyi Judit

Egy szál virágot hoztam neked, benne van maga az élet !

Egy szál virágot, hoztam neked, benne van minden, maga az élet
Önzetlen igaz szeretettel adom, nagy szükséged van rá néked most
Ne gondolkozz, fogadd el, kérlek szépen-e szál virágot tőlem
Szívem súgta, amely nem csap be sosem, azonnal vidd el néki, mert szüksége van lelki erőre, szeretetre

Őszinte szívvel, örömmel, szeretettel adom-e szépséges virágszálat
Ebben benne van minden, amire szükséged van, életed minden egyes napjára
A virágok, szépsége, varázsa, mosolya, beragyogja szívedet, lelkedet
Erőt adnak, mert tiszták és ártatlanok, nem hazudnak, nem csapnak be soha senkit, míg az emberek többsége sajnos igen

Lelkedet, szívedet táplálja, fájdalmadat enyhíti, mindenben erősít
Nézzed-e gyönyörűséges virágszálat, mily szépséges és csodás
Meríts belőle erőt, megmutassa neked az utat merre kell indulnod
Most az Isteni fény leereszkedik hozzád,hogy körbefonja, szívedet, lelkedet, a szeretet fénysugár erei ezek

Ebben az egy szál virágban, benne van az életnek összes kincse
Szeretet, béke, megújulás, Isteni erő és fény,megértés, tisztelet
Nyugalom, mely mindenkinek kell, az újrakezdés, továbblépés ereje
Benne van minden, ami az emberi élethez kell

Minden jó, mely átsegít, gondokon, bajokon, betegségeken
Szomorúságokon, mérhetetlen varázsa, ereje van, mert Isten megáldotta, így küldi az embereknek, rászorulóknak
Hogy a jó útról ne menjetek le soha, szeressétek emberek egymást

Most, mindig, minden pillanatban, őszinte igaz szeretettel segítve egymást
A szeretet fénysugár erei, végigkísérnek titeket, életutatokon
De ebben hinni kell, nem kételkedni, a hitetlen emberekre ez nem vonatkozik,nem is vonatkozhat, mert a hit, és hitetlenség soha nem jártak egy úton, és nem is fognak, míg világ a világ, ez örök törvény, mely nem változik meg soha

Emberek, érdemes hinni, bízni, szeretni, soha fel nem adni,
Segíteni, tisztelni, megérteni, bátorítani, elfogadni egymást
A Jó Isten, megáldja mindazokat az embereket, kik benne hisznek
Soha el nem vesznek, életüket, családjukat örökké végigkíséri
Az oltalmazó, segítő, bátorító, Isteni fény, és örök szeretet
 

 

Rajki Miklós

Biztató 

Biztatlak: Örülj ! Örülj a világnak,
Örülj a kinyíló virágnak,
Örülj a rikkanó madárnak !
A zöld lombos erdőnek, a viruló mezőnek .

Örülj a hasadó hajnalnak ,
Éjben az égen ragyogó csillagnak !
A szép napra ébredő reggelnek ,
A neked köszönő embernek ,
S minden ártatlan gyermeknek .

Örülj a feléd küldött mosolynak ,
A hozzád szóló szavaknak !
Örülj ha egy ajtót neked kitárnak ,
Ha valahol éppen tereád várnak !
Örülj, ha megfogják a kezedet ,

Tanítsd meg örülni gyermeked !
Örülj és te is tárd ki szívedet !
Az öröm széppé teszi lelkedet
És vidámmá kedvedet .

Örülj az ősznek , a tavasznak,
A fakadó rügyeknek , a lehulló lomboknak !
Nyáron a rekkenő melegnek,
Télen a hóval borított hegyeknek.
Örülj , ha jön egy zivatar,
Ha örülsz , akkor nem zavar.

Örülj a megkonduló harangnak ,
A felröppenő sok-sok galambnak !
A felhangzó zenének !
Örülj minden csendes estének !

Örülj a farkát csóváló kutyának ,
Örülj az egész világnak !
Hiszen annyi jó és szép van, aminek örülhetsz,
Örülj ha valakivel törődhetsz !

Lásd meg mások örömét, örülj, ha bárkit öröm ér !
Örömöt adj minden kicsi örömért !
Az öröm az egy jó dolog ,
Akik örülni tudnak , azok boldogok .
Te is az lehetsz , ha akarod !

 

JÓ TANÁCS

 

Ha elfáradtál, mert elmúltak az évek,

Lehetnek még hátralévő éveid is szépek,

Ami mellett fiatalon elmentél rohanva,

Most ráérsz megnézni, botra támaszkodva.

Örülj a mának, légy vidám és büszke

Sok mindent átéltél, még sem törtél össze.

Szerezz barátokat, gondjaidat oszd meg,

Szeress, nevess, -  a bajt sohase keresd!

Igaz, visszahozni az éveket nem lehet,

Fogadd el így,

és élj – emberhez méltó vidám életet!

 

 

 

Keress barátokat, bánatodat oszd meg,

 

 

Soha ne hidd, hogy sorsod a legrosszabb,

Mindenki magát hiszi a legnyomorultabbnak.

Légy vidám, mert teljesen mindegy,

Az élet nem áll meg, és úgy sokkal könnyebb,

Ne sajnáltasd magad, légy arra büszke,

 

 

HÁZASSÁGI ÉVFORDULÓRA


H osszú házasságok titka,
A zt gondolom, nem is ritka.
Z eng az ének, fut az élet
A hogy telnek hosszú évek.
S zámoljuk az élményeket
S orsunk nem mindig kényeztet.
Á téltünk már jót és rosszat,
G ondoltuk, csinálunk jobbat!
I dõ telik reménykedve
É s bízni kell az életbe.
V agy a sors most lazít, ha-hó,
F el, - le, hintázik a hajó
O lykor kikötõt keresünk,
R endben, kicsit megpihenünk
D erûs élet, szépgondolat,
Ú jabb szép éveket hozhat
L egyen könnyû már az élet,
Ó vni kell a szeretetet
R eceptbe még nincs meg írva,
A boldog házasságok titka.


Kívánunk Nagyon Sok Boldog Házassági Évfordulót!

 

 

ÉLETFA

 

Jelen életed Idő-fája a karmád.
Akkor sem változna, ha akarnád.
Születésed az Idő-fa törzse,
Jövőd a koronája, múltad a gyökere.
A múlt tettei így hatnak a mára.
Az élet útja feljutni a legfelső ágra.
De hogy melyik ágon juss fel,
Azt te választod ki, te döntheted el.
Napról napra haladsz előre,
De nem láthatod, hogy mi vár jövőre.
Lehet gyenge az ág, letörik, visszavet,
Lehet tévút, mely sehova sem vezet.
Néha visszatérsz az előző ágra,
Hogy utad mégis felvezessen a koronára.
Tetteid, mint esőcseppek a

Gyökerekre hullnak.

Így élted tettei befolyásolják az utat

Ha tetteid helyesek a faág erős és megtart

Ha helytelen a faág eltörik, megakaszt

Ahogy nő a fa, sokasodik az ága,

Változik, átalakul az utak elágazása.
Sorsod így adott, mégis irányíthatod,
Tiszta tettekkel múltad,

tévedéseit megválthatod.

BOLDOGSÁG

 

"Azt mondják, megvan mindened,

pénz, a lakás, és annyi más...
Mi az, amit még kivánsz?
- Nincs boldogság - mondom én –

az élet így, mit sem ér...
- Mi a boldogság? kérdezik.
Mit mondjak, hát most nekik?

Mindenkinek valami más...
Ki nem lát - látni a színeket.

Anyjának - a kisgyermeket.
Ki szegény - az pénzre vágyik.

Fedél annak - aki ázik.
Ki éhes - annak a kenyér.

Társ annak - ki egyedül él.
Másnak - egészen egyszerű,

csupa hétköznapi dolgok...
Csak annyi, hogy valaki vár...

és kérdezi: Óh, jössz-e már?
Néha egy simogatás,

vagy talán egy bohókás mosoly.
Egy ölelés, egy futó csók...

Máskor egyetlen szál virág...
Óh, ezerarcú a boldogság!"
/Lévai Zsuzsa/

Csendben

Hivatlan jött, váratlan, csendben
Tétován keresett otthont szívedben
Nem tudod, mit tett, mit hozott neked
Eszeddel kutatva soha nem leled.
Esendő szemek, mik tágra nyílnak
Égő ajkak, mik csókra hívnak
Bőrödön félőn kutató kezek
Tested, mi ébredő vágytól remeg
Hozta a kérdést - menni vagy maradni
Hogy lehet egyszerre sírni és kacagni?
Különös fényeket gyújtott a szemedben
S végül otthonra lelt a szívedben
A szerelem. . .
(m.t.)

 

 

Mosolyod, mely szívből fakad,
Aranyozza be arcodat.
Mosolyod nem kerül pénzbe,
Mégis sokat ér az emberek szemében.
Gazdagítja azt, aki kapja
S nem lesz szegényebb az sem, aki adja.
Pillanatig tart csupán,
De örök nyomot hagy maga után.
Senki sem oly gazdag, hogy nélkülözni tudná,
és senki sem oly szegény, hogy meg nem érdemelné.
Az igaz barátság látható jele,
Hintsd be a világot egészen vele.
Mosolyod: nyugalom a megfáradottaknak,
Bátorság a csüggedőknek,
Vigasztalás a szomorkodóknak.
Mosolyod értékes, nagyon nagy jó,
De semmiért meg nem vásárolható.
Kölcsönözni nem lehet, ellopni sem,
Mert csak abban a percben van értéke,
Amelyben arcodon megjelen.
És, ha ezután olyannal találkozol,
Aki nem sugározza a várt mosolyt,
Légy nagylelkű, s a magadét add,
mert senkinek sincs
Nagyobb szüksége mosolyra, mint annak,
ki azt másnak adni nem tudja.
/II. János Pál pápa/>>

 

 

Darvas Ferenc:

KÖNNYŰBB ÁLMOT ÍGÉR

Igen a vers könnyűbb álmot ígér
talán egy szép gyermekkort idéz
talán szerelmes időket hoz fel
talán ünnepek hangulatára figyelsz
talán egyszerűen a vers maga kell
talán a bánatot sikerül felejtened
talán a fenséges hangzatok miatt
telán emlékek ködébe elvivő vigasz
talán gyász miatt kell maga a vers
talán s mert egy rossz napot felejtsz

Igen, a vers könnyűbb álmot ígér
mely elvisz magosba és égig elérsz
mely bút, bajt napodból kisöpör
mely lezár, befejez sok gyatra pört
mely bajban mint különös gyógyír
mely ringató és kellemes jóhír

Igen, a vers könnyűbb álmot ígér
nem számít ki gazdag, ki szegény
nem számít milyen fekhely az ágy
nem számít viskód-e vagy palotád
nem számít a szoba, milyen a hely
nem számít ki mit hord, mit visel

Igen, a vers könnyűbb álmot ígér
talán újra szép gyermekkort idéz
talán szerelmes nyarakat hoz fel
talán ünnepi hangulatra ügyelsz
talán csak pusztán a vers maga kell
talán sikerül a bánatot elejtened
talán a különös hangzások miatt
talán lelkeden béke lesz és vigasz
talán lázban segít maga a vers
talán így egy rossz napot felejtsz
álmod úgy jön el, mint szép tündér
mert a vers nyugodt álmot ígér.

 

 

Arany-Tóth Katalin - A szerelemhez

 

NAGY KATALIN:

Szeretlek

Amikor lehunyod két barna szemed,
 Amikor párnádra hajtod fejed,
 Amikor gondod a holnapra hagyod,
 Amikor álmodsz - én veled vagyok.

 Amikor sírnál, de elfojtod könnyed,
 Amikor érzed ? a szavak is ölnek,
 Amikor a sötét elnyelne Téged,
 Amikor fény kell, én gyújtok Néked.

 Amikor könnyed patakként árad,
 Amikor örök vendég a bánat,
 Amikor felhők ülnek a szemedre,
 Amikor sírsz, mosolyogj szemembe.

 Amikor fáj - ne hagyd, hogy fájjon!
 Amikor bánt - ne hagyd, hogy bántson!
 Amikor eljön a bánat érted,
 Amikor élni én hívlak Téged.

 Amikor szívedben felsírnak a vágyak,
 Amikor kérsz, és nem jön rá válasz,
 Amikor tőlem a szívemet kéred,
 Akkor tudd, én igazán szeretlek Téged.

 

 

Reviczky Gyula

Akit szeretünk

A kit szerettünk, nem feledjük,
Bármit beszéljen ajakunk.
Megrezzenünk, ha szóba hozzák,
Őt áldjuk, hogyha meghalunk.

Hiába ámitjuk magunkat:
Csak játék volt, muló szeszély!
Hiába mondjuk: Minden ábránd
Báját veszíti, véget ér.

Egy édes szempár, egy tekintet
Megbabonáz menthetlenül.
Ugy őrizzük, mint szent talizmánt,
Elrejtve a világ elül.

A sors megáldhat, meggyötörhet;
Emelhet hír vagy bukhatunk:
A kedves arcza sose hágy el;
Őt áldja hűlő ajakunk.

 

(Móra Ferenc)

A SZÍV

A szív a legfurcsább csavargó,
Vigyázzatok reá nagyon!
A megszokás halála néki,
De mindig kész van útra kelni,
Ha nyílik raja alkalom.

A szív a legfurcsább csavargó,
A tolvaj-utat kedveli,
Hiába tiltja tilalomfa,
 Nem hajt veszélyre, tilalomra,
Még vakmerőbben megy neki.
A szív a legfurcsább csavargó,
Minden lépése uj talány:
Onnan szalad, hol rája várnak
S hivatlanul oson be másnap
Pár ragyogó szem ablakán.

A szív a legfurcsább csavargó,
Ne bánjatok durván vele!
Mert ahonnan elüzték egyszer,
Hívhatják vissza bár ezerszer,
Nem látják többet sohase.

A szív a legfurcsább csavargó -
Dölyfös kacajjal elszalad,
Hogy megalázva, elgyötörve
Visszalopódzzék a küszöbre,
Hol csupa dacból megszakad.

 

 

(Őri István)

Hangtalan mesék

 

Ó Sándorok! Ó Sándorok!

Tavasz. Nők, édes újborok.

Szívünk sugárzik, megremeg,

Tavaszba léptünk, Emberek!

Ó Józsefek! Ó Józsefek!

Hozzatok sok, sok meleget!

Professzorok. Jó emberek.

Szegények, vagy Managerek!

Álmodozva járjatok,

Csak szépet, csak jót lássatok!

Benedekek! Benedekek!

Kérünk mind benneteket,

Sándor, József, Benedek,

Hozzatok sok meleget!

Virág nyíljék az ágakon,

Hevülő szív az ágyakon,

Tél után tavasz, kikelet,

Pajkos nő csókol, csipeget,

Engem is, nemcsak Titeket!

Aki fukar és mit se tesz,

A meglévőből is elvesz,

A didergőt nem szánja,

Ördög gyújtson alája!

Sándor! Jóska! Benedek!

Névnapon sok, sok örömet!

Nyáron, nyárson sült ökröket,

Ősszel arany fürt őszi báj,

Télen meleg tűz, nagykabát!

Isten éltessen bennetek:

Sándor, meg József, meg Benedek!

 

SEMMI BAJ....

Semmi baj. Csak múlik az idő.

Semmi baj. Csak száll az ifjúság.

Semmi baj. Mert úgy szeretlek Téged.

Semmi baj. Ezért szép a Világ.

Semmi baj. Míg engem így szeretsz.

Semmi baj. Ha száll az ifjúság.

Semmi baj. Míg így ölel karod.

Semmi baj. Így szép a nagyvilág.  

 

 

   SZÜLINAPRA

Ha jó a perced, már ajándék,

Ha rossz: fölötted komor árnyék.

Hogy jó legyen, tenned kell érte,

A végén azt mondod, hogy: Megérte.

Ha jó az órád; hatvanszor jó,

A napod, még huszonnégyszer,

Ha a heted jó, az még hétszer,

Az éved meg még ötvenkétszer.

Az Idő így halmozódik.

Másrészt, mint a folyó, folyik.

Az a jó, ha folytatódik.

Jó 10 év és tinédzser vagy.

20 év körül csodás évek,

Harminc körül gyermek lehet,

Ötvenes unokákkal nevet,

Hatvanasan van postásod,

Kitől nyugdíjad várod,

Van több jó biztosításod,

Ha nincs, ekkor bizony bánod.

100 körül már rendezgetel,

Emlékezel, rendelkezel,

Kettőszáznál Matuzsálem,

Isten éltessen és Ámen!  

 

 

SOK BOLDOGSÁGOT!
 

Ősszel születni szép,

Vár a sok színes levél.

Víg a szüret, forr a bor,

Születtél. Várnak valahol.

 

Télen születni jó.

Csak hull, csak hull a hó.

Ha nem hull, akkor is csoda vár,

Az élet: gyönyörű láthatár.

 

Tavasz. Virág és kék az ég,

Az élet: csupa reménység.

Az élet: a létezés csúcsa,

De soh'se indulhat újra.

 

Az élet mindig is álom.

Éljél örökké nyáron.

Születni, felnőni. Lenni.

Magadért, másokért - tenni.

 

Az élet: gyönyörű ígéret,

Csak azt kívánhatom Néked,

Mit ígér, valóra váljon,

Teljesüljön minden szép álom.

 

Meg kell küzdened érte,

Ne sóhajt küldjél az Égre,

Tetteket, eredményeket,

A legszebben éld az életed.

 

Születni, élni, - jó!

Az élet arra való,

Miként a fán a zöld levél,

Szolgál valakit, amíg él.

 

Szeretni nem áldozat,

Szolgálni valaki másokat,

Kívánok minden jót Neked:

Boldogan éld az életed!  

 

 

Balogh József:

Mit kívánok

Kívánok én hitet, kedvet,
szép szerelmet, hű türelmet,

utakhoz fényt, csodát, álmot,
békességes boldogságot,

magyar szót és égre kéket,
emberarcú emberséget,

verseket, célt, igazságot,
daltól derűs jobb világot,

bokrok mellé társnak fákat,
napfényt, amely el nem fárad,

tekintetet szembe nézve,
éjt meg nappalt soha félve,

kézfogásos tiszta csöndet,
és mosolyból minél többet!

 

Kányádi Sándor:
VALAMI KÉSZÜL

Elszállt a fecske,
üres a fészke,
de mintha most is
itt ficserészne,
úgy kél a nap, és
úgy jön az este,
mintha még nálunk
volna a fecske.
Még egyelőre
minden a régi,
bár a szúnyog már
bőrét nem félti,
és a szellő is
be-beáll szélnek,
fákon a lombok
remegnek, félnek.
Valami titkon,
valami készül:
itt-ott a dombon
már egy-egy csősz ül:

Nézd csak a tájat,
de szépen őszül.

Keresés